Nos, aki izgult, azt nem akarom több olvasásra kényszeríteni, ezért elárulom: túléltem.

Reggel (na jó, 7 óra az már hajnal) megérkeztünk a kórházba és felvettek az osztályra, ahol kedves nővérkék gondoskodtak rólam. Nem olyanok és nem úgy, meg Kati is ott volt. Örömhírük az volt, hogy én leszek a napi első áldozat, nem kell sokat várnom, szóval ejtsem meg életem utolsó vécékörét (én ekkora olyan állapotban voltam, hogy teljesen így gondoltam) és kezdjek el beöltözni. Ami főleg vetkőzésből állt.

Kaptam pár bogyót, az egyik az nyugtató volt, állítólag mindig ez a szokás, hogy a kedvenc páciens ne idegeskedjen feleslegesen, én kiegyeztem volna egy pálinkával is, de itt ez a helyi. Vagy házi. Mondjuk már sem enni sem inni nem lehetett hétfőn, nemhogy pálinkát, vizet sem. De a lényeg az volt, hogy ellazultam, Katival csevegtem, illetve megismerkedtem a szobatársammal, aki a változatosság kedvéért ugyancsak informatikus volt, csak kicsit idősebb.

Meglátogatott az aneszteziológus hölgy is, másik, mint akivel eredetileg találkoztam, de ekkor én már olyan nyugodt voltam, hogy Csubakka is jöhetett volna ordítva, hogy ma ő altat.

Szóval ilyen báli hangulatban telt az idő, amikor jött a műtőssrác, hogy átpakoljon a kis kocsijára. A kicsit itt nem kell szó szerint érteni, normál méretű volt, csak ugye én nem. Szóval megkért, hogy húzzam fel a lábam a kanyarokban. Meg a liftben. Meg az ajtónál. Én bedrogozva élveztem a rideot, és eljutottunk a műtőig.

Itt már azért elég álmos voltam, de az megvan, hogy nem kis erőről téve tanúbizonyságot átpakolnak a műtőasztalra, majd pedig jött egy olyan beszélgetés, amit nem szívesen hall az ember pont az altatása előtt egy operációnál:

• Te, ez az asztal így kicsi lesz.
• Aha, figy, ott vannak a hosszabbítók, tegyünk egyet a fejrészre, meg a karjához.

„Itt megtörtént az akció, fejem és karom alá új legoelem került”

• Ez így okés, de akkor most majd én hova álljak?
• Kitaláljuk, te csak altasd most el.

„Filmszakadás”

A következő emlékem az, hogy megint a szobában fekszem, Kati ott van és én élek. Sokkal jobban éreztem magam, mint gondoltam, bár még tuti kómás voltam, mert az adataim sorolgattam fennhangon, bizonyítva, hogy milyen jó tudatállapotban vagyok. Csak hogy értsük: erre senki nem kért meg.

A sebész nemsokára megjelent, elmondta, hogy sikeres volt a műtét (ezt sejtettem, de csak jobb tőle hallani) és hogy most csak pihenjek. Ezt nem kellett kétszer mondani, megvizsgáltam a pocakom és 5 bekötözött részt találtam rajta, kilyuggattak mint egy ementáli sajtot. A zsírosabb fajtát. A nővérke később kedves módon behozta egy üvegcsében az epehólyagom maradványait is, de egy pillantást vetve rá közöltem, hogy nem az én gyerekem és nem akarom látni többet.

Estére már annyira jobban lettem, hogy fájjon is a dolog, pedig kaptam anyagot rendesen. Ez ébren tartott, illetve később a szobatársam horkolása is segített. Megértem, mert neki is sérvműtétje volt, úgy nem lehet oldalt feküdve aludni, csak háton. Igazi férfinál pedig az ritkán csöndes. Amúgy nekem mindig ilyen „szerencsém” van, céges csapatépítéseken is mindig én aludtam a hangszóróval (szigorúan kétágyas szobákban!), ugye Zsolti meg Kutya?

Továbbra sem ehetettem semmit, de legalább ihattam vizet. Még a tea is tiltott volt. Egy idő után meguntam a fájdalmat és Walking Deadet néztem, ha már aludni nem tudtam...

A következő részben lezárjuk ezt a kedves kerek történetet, hősünk saját lábán hagyja el az akció színhelyét.

Ott tartottunk, hogy úgy gondoltam, hogy kikapatom az epehólyagom, nem is működik, meg ezzel is nyerek pár deka mínuszt, olyan ez, mint a űrrakétán a hasznos súly, minél kevesebb, annál jobb.

Viszont mivel Pesten nem annyira ismerem a kórházakat, valamint a paraszolvencia intézményét már harmincéves koromra megutáltam (túl sokat kellett borítékozni a különféle családtagok kórházi ideje alatt), ezért egy magánintézmény mellett döntöttem. Itt hagyok időt, hogy utáljatok, hogy ilyen jól megy, meg a szokásos marhaság, de elég biztos vagyok benne, hogy nem fizettem szignifikánsan többet, mintha egy normál kórházban korrumpáltam volna egy sebészt, altatóorvost, műtőst, nővérkék hadát. Így viszont számla van, gari van és egészségkártyával fizettem.

Különféle netes keresések után a Róbert Károly magánklinika lett a választás, ismertem már az intézményt, nem tökéletesek, de messze a magyar átlag felett van így is. Bőven. Illetve a laporoszkópiás epehólyag eltávolítást náluk a Dr. Willner Péter csinálja, aki sok éve elkezdte az egész ilyen beavatkozást elterjeszteni hazánkban. Szóval elég profi.

Kértem is egy időpontot (innen csókoltatom azt, aki olyan telefonos rendszert csinál, ahol végig kell hallgatnod az ÖSSZES menüpont leírását, mielőtt valamelyiket is kiválaszthatod) és magabiztosan, a kórismét kiguglizva el is mentem. Két dolog lepett meg:

• Az egyiket körbe sem írom, csak egy Family Guy videóval szemléltetem:

• a másik ehhez képest már könnyebb falat volt, a doki az ultrahang közben megkérdezte, hogy mi a tervem a lágyéksérvemmel. Erre a logikus válaszom természetesen az volt, hogy a „Mimmel???”. Nah kiderült, hogy az is van, ami azért nem semmi, adva, hogy nem sok fizikai munkát végeztem életemben. Mármint semmiképpen nem hordozgattam ötvenkilós zsákokat vagy ilyesmi. Rájuk nézve is elfáradnék.

De akkor is van ilyenem, akárhogy is tiltakozom az igazságtalanság ellen, max a genetikát hibáztathatom még. A doki rendes volt, felajánlotta, hogy menüben megcsinálja, two in one jelleggel, egy altatással. Én úgy éreztem, hogy semmi kedvem megvárni, amíg ez is elkezd fájni és akkor megint férfiasan (=hülyén) viselkedve évekig szenvedni mielőtt valamit teszek ellene, ezért állt az alku, de egyből ki is menekültem, mielőtt még valami mást is talál.

Viszont az időpont egy hónapra előre volt, bevallom, reménykedtem, hogy nem sok felkészülési időt kapok, de így jártam. Kaptam egy halom papírt, amit el kellett olvasnom, kitöltenem, aláírnom, onnan kezdve, hogy elfogadom a katétert, odáig, hogy értem, hogy ha megdöglök a műtőben, ahhoz nekik igazából semmi közük. A folyamat végén kaptam egy előre csomagolt injekciót, hogy ezt majd a műtét előtti nap adjam be. A hasamba. Én. Magamnak. A vonatkozó The Rock videót mellékelném ide:

Jó hír, hogy nem előre kell fizetni, csak ha túlélem. Szimpi hozzáállás, így azért érdekeltek ők is a sikerben.

Az elkövetkező hetekben ismerősöktől gyűjtöttem infókat, mert valami személyeset akartam, nem pedig egy indexes fórumot, ahol eddig mindenki aki megírja az élményét, az meghalt a műtét közben. Ne kérdezzétek, én sem értem... Mint kiderült egy kis idő után, az epehólyag nélküliek köztünk élnek. Tiszta X-Akták, nem látni rajtuk, úgy néznek ki, mint mi, úgy beszélnek, mint mi, max nem esznek indiai étteremben pacalt. Sok jó sztorit hallottam, de mindegyiknek az volt a lényege, hogy a laporoszkópos a móka, akkor gyors a felépülés, kicsi a kockázat. Köszönöm mindenkinek, aki megosztotta az „élményeit” velem!

Egy hétfői napra voltam kiírva (tisztára mint egy kismama), előtte hétvégén érkeztünk vissza Pestre, megint Airbnb lakás, az eddigi legszebb, ajánlom is mindenkinek: https://www.airbnb.hu/rooms/7628732?eluid=1&euid=0c557db6-fda3-f0a4-506a-caddc76d18f0 . Próbáltam lazítani, mint csirke a vágóhíd előtt, valamennyire ment is. Vasárnap este, saját meglepetésemre, nem ájultam el, ahogy magamba vágtam a tűt, pedig kevés dolgot utálok jobban, mint a vérvételt, vagy injekciózást. Azt nem mondom, hogy nem szédültem bele a látványba, ahogy végignézi az ember, ahogy a saját bőrébe nyomja a tűt, de kibírtam. Rossz drogos lennék, ennyit megállapítottam.

Eljött a hétfő reggel, szépen összepakolva beültünk a taxiba és ahogy kérték 7-re odamentünk a kórházba. A következő részben elmesélem a végét a sztorinak, hogy túléltem-e.

Ez megint nem prágai cucc lesz, de adva, hogy nem is Prágában voltunk, talán érthető és elfogadható. De ha Prágáról akarsz olvasni, ne haladj tovább, köszi.

Jópár éve, amikor még papám is élt, nyomtam egy ilyen egy hetes California diétát, vagy hogy a fenében hívták. Nem volt bonyi, pirítóst, tojást és tatárbifszteket kellett enni egy hétig. Akkor szerintem a mostani vágósúlyom közelében nem voltam, de azért diétáztam, mert miért ne. Szegeden éltem, de hétvégén mentem haza Orosházára, Kati kint volt németben. Ezt a korszakot magamban csak Level70-nek hívom a World of Warcraftos éjszakáim miatt. Ne próbáld ki, olyan mint a heroin, csak olcsóbb és állati jó.

Szóval otthon vagyok, szombat este, papámmal nézzük a halálosan izgalmas lottósorsolást, amikor egy ló oldalba rug. Nem gyakori az ilyen a nagyszobánkban, pláne amikor nem is látod a lovat, olyan gyorsan mozog. De újra és újra a jobb oldalalamba vágja a láthatatlan patáját és kezd a szituáció nemkényelmes lenni, hogy ilyen angolos understatementet fogalmazzak meg. Gyakorlatilag csak a fájdalom van az agyamban, akárhogy ülök, fekszek, fáj, bármit iszok, bármilyen bogyót szedek, nem javul.

Ilyenkor egy dologra kell nagyon figyelni: ne te gondolkozz, hagyd másra. Sajnos a fájdalomtól én ezt nem ismertem fel, ezért úgy gondoltam, hogy szépen bemegyek a nem annyira közeli kórházba. Gyalog. Éjszaka. Hogy ezt fokozzam, félúton felhívtam Katit, akik X ezer kilométerre volt tőlem és elmondtam, hogy nagyon fáj, ájuldozok és kint vagyok az utcán. Majd bejelentettem, hogy leteszem, mert mindjárt elájulok, de azért ne aggódjon. Valamiért aggódott mégis tovább, ahogy mondta másnap. Nem az eszemért szeret, de akkor meg nem tudom miért.

Elértem az orosházi kórházig, ott kedvesek voltak és profik. Vagy egyik sem, de igazából akkor már nem érdekelt a jó modor, gondoltam, ha elájulok, akkor csak valahova arrébb húznak, mégse ott haljak meg a folyosón. Viszont bár a fájdalomtól amúgy csillagokat látsz, de ájulni nem ájulsz, jól van ez kitalálva...

Azért felvettek az osztályra, ultrahang, minden és megmondták, hogy epekövem, illetve epegörcsöm van. A kezdők kedvéért elmondom, hogy ez nem olyan, mint a vesekő, ahol a standard outputon előbb-utóbb távozik a kövecske, mégha fiúknál ez egy nagyfejű gyerek szülési élményét is adja egy szenzitív helyen, hanem ott marad ahol van, illetve néha benéz az epecsatornába, hogy taxisblokkádosat játszon.

Elmondták, hogy ennek itt most nem sokat lehet csinálni, örökre nem marad ott, kaptam görcsoldót infúzióval annyit, hogy aludni is tudtam. A jó hírek kategóriáját növelte, hogy ez egy kő, de még van pár onnan ahonnan ez jött, illetve ezek kis szapora jószágok, pláne ha hajlamod van rá. Ja és a tojást nagyon szeretik, attól nőnek nagyra. A diétát így abbahagytam, bár a szombatról vasárnapra virradó éjszakán egy extra két kilót adtam le, valahogy nem töltött el a felhőtlen öröm ettől.

A javaslat másfajta diéta volt, de igazából jó férfi módjára nem fogadtam meg. Sőt, az egészről kb. el is feledkeztem, a todo listám alsó szekciójában volt, hogy majd egyszer legyen valami. Meg Kati, aki nem akart még egy ilyen telefonhívást az életében emlékeztetett a témára néha.

Viszont az utolsó ultrahang amire idén elmentem, már nem mutatta a köveket. Lehetne ez jó hír is, ha nem azért nem mutatta volna, mert az egész epehólyagom egy nagy sóderes kővé nem alakult. A doktor néni szépen megmutatta élőben az ultrahang alatt, hogy ez nem kóser és javasolja a kiszedést. Biztatásul elmondta, hogy neki nem ilyen vészes a helyzet, de mégis kiszedeti egy hónap múlva. Hát jó, meggyőzött, pláne amikor a lehetséges kimenetek között olyan szavakat említett, hogy „rák”. Az semmiképpen nem opció ahogy értettem, hogy a fogtündér mintájára egy éjszaka az epekőtündér jön és elviszi az összeset, egy kis aprót hagyva a párnám alatt. Ha meg tudja emelni a fejem egyáltalán.

A következő részben hősünk elindul sebészt keresni, aki hajlandó átvágni őt. Megvágni, na, bocsi.

Azt ugye aki ismer, nem kell elmondanom, hogy én meg a fésűk úgy általában nem vagyunk barátok. Nincs itt semmi anticombizmus, anno édes jó nagymamám megpróbálta fésülni a séróm kiskoromban, egyre nagyobb kefékkel, egyre kisebb sikerrel.

Ebből én arra jöttem rá, hogy ez az egész beavatkozás fájdalmas, időrabló és a végén még mindig olyan fejem van, mint aki éppen belenyúlt a 220-ba. Vagy megfésülve mint egy pedofil tömeggyilkosnak, bár hozzá kell tenni, hogy az igen nagyméretű, nem menő értelemben retró szemüveg sem segített, de most nem ez a téma.

A fodrászok viszont alapvetően szerettek, aminek lehetett az is az oka, hogy ilyen mamlasz gyerek voltam, aki nyugodtan ülve tűrte amíg az utolsó kiálló pattanást is fájdalmasan belekapva fedezik fel a fején, vagy pedig az, hogy a hajam állítólag igen jó alapanyag volt a fodrászművészetük kiéléséhez. Persze ettől függetlenül mindig ugyanaz lett a végeredmény, a kettőhúszba belenyúlt Mozart. De mondták párszor hogy mehetnék fodrászversenyre, alapanyagnak. Én úgy képzeltem el, hogy egy burkában állítanak ki a színpadra, hogy csak a fejbúbom az alkotással látszon, nehogy a többi részem elvonja a figyelmet a művészetről.  Vagy valami ilyesmi.

Ezekből kifolyóan a fodrászok terén sem voltam válogatós: vagy ugyanahhoz a hölgyhöz jártam éveken keresztül Orosházán, vagy bármelyik random Biohaires megtette. Igen, tudom, az a hely a fodrászat amszterdami vöröslámpás szolgáltatóháza: bemész, kapsz egy nőt, fél óra, fizetsz. Közben próbálsz semmitmondó témákról beszélgetni és a végén tagadni, hogy van törzskártyád, hiszen először vagy itt.

A kedvenc kérdésem ezeken a helyeken az volt, hogy milyen legyen. Tudom, vannak a profik, akik ismerik a szakkifejezéseket, és mintha egy akadémia konferencián lennének, szakavatva beszélik le a részleteket a mesterrel. Van az egyel kevésbé profi, aki a múlt alkalommal körbefotózta magát és ezt mutatja meg mint blueprintet. És ugye vagyok én, aki beül, már nem lát semmit, mert a szemüveget lerakta, csorog a szemébe amúgy is a víz a hajmosás után és annyit tud kinyögni, hogy „Ugyanez, csak rövidbe”. Jó, hogy ilyenkor nem látom a fodrász arcát, biztos arra gondol, hogy lett volna inkább ügyvéd.

Jogosan lehet azt gondolni, hogy ennyi igen egyszerű instrukciót bármilyen nyelven el lehet mondani, de nem igaz. Legalábbis az én lustaságommal biztosan nem. Úgyhogy amikor itt Prágában kezdett eleszkalálódni a szituáció a fejemen (képzelhetitek mennyi és milyen hajat jelent az, ami engem is zavar), akkor elkezdtem fodrász után nézni.

Elsőnek a mellettünk lévő szépségszalonba mentem be. Tudom, tudom, nehéz elképzelni a “szépségszalon” és az én nevem említését egy mondatban, néztek is rám. De nem ijedtem meg, láttam már pasikat is bent az ablakból, ahogy vágatták a hajuk. Szóval kedvesen és főleg angolosan megkérdeztem, vállalnak-e férfiakat is, illetve ezen belül (felül) engem. A hölgy felmérve engem csak annyit kérdezett hogy „Gavaritye paruszki?”, mire én a legszebb szentpétervári akcentum elővéve annyit mondtam csak, hogy „Nyet”.  Mire ő elmutogatta pár angol szó mellett, hogy „today no good, tomorrow call”. Itt nem értettem, hogy arra gondol, hogy éjszaka ő veszi elő a Headwayt, vagy én nyomom duplán a Duolingót oroszból, hogy holnap telefonba, ahol még mutogatni sem lehet beszéljünk le egy időpontot. Érezve a társalgás halálát, leléptem.

Nem baj, volt alternatív tervem – láttam pár helyen a városban igazi borbély (nem bordély, az a Biohair, már letárgyaltuk) helyeket, ahol csak pasikat látnak el. Van ilyen Pesten is, a Barber Shop, nem is egy, na itt ugyanez van, hogy Gentlemen Brothersnek hívják.  A lényeg ugyanaz: nincsenek csajok, hagyományos borotválás van, úriemberes kiszolgálás. Nem olcsó, de Jézus sírját sem őrizték ingyen, sőt, valaki biztos vágta az ő haját is, legalábbis a képeken mindig olyan jól áll neki.

Ők beszélnek angolul is, lehet online előre időpontot foglalni, szóval tökéletesek az olyan félénk expatoknak mint én. Az egyetlen probléma az az, hogy csak pasik dolgoznak náluk, ergo a férfifodrász kifejezés itt duplán igaz. Elsőre ez nem lehet probléma, de én büdös ballibsi létemre, szivárványszín zászló ide vagy oda, nem szeretem ha pasik túrnak a hajamba. Egyszer történt meg, hogy a Biohairben valahogy pasit kaptam hölgy helyett, belül sírva ültem végig a történetet és mentem haza zuhanyozni. Tudom, eltúlzom, de ez van.

Szóval amikor megkérdezte a recepciós hölgy (mert oda bezzeg jut), hogy teát, kávét vagy mit kérek így a kezelés előtt, akkor megkérdeztem, hogy ott hátul az a whiskys üveg az dísz e vajon. Kiderült, hogy nem, de valamiért nem gondolta, hogy kereken délben azzal fogok nyitni. Megnyugtattam, hogy magyar vagyok, ne aggódjon. Mikor leültem a kis poharammal a szemben velem ülő fekete srác eltolta az addig kortyolgatott teáját és ment kérni egyet magának is. Napi koelkó atya: ne a nap járása az égen határozza azt meg, hogy mikor vagy alkoholra szomjas.

Szóval kellőképpen ellazulva vártam a fodrászmestert, aki fel is tűnt. A nevére már nem emlékszem, de olyan 12 éves lehetett, vagy egy fiatalos 15-ös. Eszembe jutott, hogy öreg vagyok. Az egész hely állati jól néz ki, igazi angol barber feeling, nagy székek, a srácok ingben, hozentrógerben nyomják, fekete és üveg minden.

A kérdésre, hogy milyen legyen, azt mondtam neki, hogy kicsit unom a loknijaim, ezért valami rendezett, komolyabb fejet szeretnék. Fiatal kora ellenére profi volt, mert egy pillanatra sem futott át az arcán a „ebből, főnök?” kifejezés. Pedig figyeltem.

Szóval nekikezdett a kezelésnek, nem akarom részletezni, volt minden eszköz kipróbálva rajtam mint egy fogorvosnál, annyit vágott le rólam, hogy abból egy pulifarm kijött volna, kis lángocskákkal hadonászott a fülem körül, az ádámcsutkám környékén fente a borotvapengéjét, szóval volt minden.  Közben próbált angolul csevegni velem, de ez két okból is nehéz: amikor pengével hadonászik körülötted egy hiperaktív tini, valahogy nem akarod mozgatni egy izmod sem, illetve az sem segített, hogy elmondása szerint 4 hónapja tanul angolul. Amúgy nem volt rossz angolja, de miután letárgyaltuk, hogy házas vagyok, megkérdezte van-e barátnőm. Lehet persze ez beugratós kérdés volt, de az is lehet, hogy az előző 5 percből neki nem ment át semmi.

A végeredmény életem legrendezettebb feje lett, de nem ismertem magamra. Nem mertem hazamenni, mert Kati vagy hívja a rendőrséget, vagy kapok egy sms-t, hogy kidobott, mert feltűnt egy jobb pasi az ajtóban. Nem tudom melyik lett volna a jobb.

Most még szokom, meg azt is, hogy minden reggel be kell lőni a sérót. Lehet veszek egy fésűt, hallottam csodákra képes.

Az úgy volt, hogy szerettem volna egy kicsit kimozdulni Prágából és világot látni. Persze azért nem túl messze, nem túl vadregényeset, nem annyira drágát. Megnéztem a térképet, skyscannert, a helyi mávot és úgy döntöttem, hogy Drezda lesz az.

Kezdjük az alapokkal, Drezda egy német város, ha ez nincs meg, akkor nehéz lesz követni a többit innen. Hívják az Elba Firenzéjének is, elemezzük ezt a szókapcsolatot. Az Elba egy folyó, ez szeli ketté a várost, míg Firenze egy állítólag igen szép olasz városka, tele turistával és szép műemlékekkel. Azért írtam, hogy állítólag, mert én még soha nem jártam arra, de olvastam Dan Browntól az Infernót, aminek a film verzióját Pesten forgatták, szóval szinte már voltam is ott.

Drezdában is sok a műemlék, rengeteg több száz éves épület van, ami 1950-60-ban épült. Álljunk meg itt egy szóra. Volt ugye a második világháború, amit a németek egy hiperaktív antipajeszista vezetésével kezdtek el kb. az egész világ ellen. Adnék a háborúról egy gyors összefoglalót:

• németek támadnak, többiek védekeznek
• többiek túl jól védekeznek, németek bombáznak
• németeknél elfogy a kolbász mustárral, védekezni kezdenek
• túl jól védekeznek, ezért a többiek bombáznak

1945 február 13 és 15 között a szövetséges bombázók 4000 tonna hadianyagot dobtak le a városra. A város belső magja teljesen elpusztult, olyan hat és fél négyzetkilométeren. A szövetségesek azt állították, hogy katonai célpontokat támadtak, de mint később kiderült, ez nem volt igaz, azokból szinte semmi nem semmisült meg, ellentétben az óvárossal. 25000 ember halt meg a tűzviharban, ami rettenetesen nagy szám. Viszont a nácik még a támadás után 200000 áldozatról beszéltek, sőt, néha a félmilliós szám is elhangzott. Későbbi független német vizsgálatok megerősítették a 25000-es számot. Onnan ismersz meg egy szélsőjobbos oldalt, hogy ők legalább tízszer ekkora számot írnak…

Viszont a németek nem azok a fajták, akik szeretik a rendetlenséget, ezért összetakarították a romokat és szépen újraépítettek mindent az eredeti tervek alapján. Ha megmaradt akár egy faldarab is, beépítették. Persze 1945 után ez a rész az NDK-hoz tartozott, szóval nem volt rá annyi, de a német újraegyesítés után mindent újraépítettek. A szép a történetben, hogy az angolok rengeteg pénzzel és munkával segítették őket, egyfajta bocsánatkérésként.

Szóval megvettem a vonatjegyemet, foglaltam szállást (mindenki tudja hol, ugye? Naná, hogy a hotels.com - on, most nem volt kedvem airbnbt használni egy éjszakára), egy hátizsákba raktam útikaját (nem hiszek a német gasztronómiában) és csütörtök reggel nekiindultam.

Az út 2 óra 20 perc, annyi mint egy Budapest-Szeged, a táj kicsit szebb. Egy idő után már az Elba mentén megyünk, aranyos kis falvak, német tüchitégség, kiépített kerékpárutak a folyó mentén és gyönyörű hegyek. Meggyőző.

A drezdai vasútállomás olyan mint bármelyik, max a hiénataxisok hiányoztak, de nem annyira. Viszont kilépve eléd tárul… a végtelen bevásárlóközpontok sora. Bizony, miután a helyiek újraépítettek mindent, de maradt még hely meg pénz, úgy gondolták, hogy építenek pár plázát. Na jó, sokat. Nagyot. Mivel olcsójános vagyok és szeretek sétálni, nem vettem a kirándulás alatt jegyet tömegközlekedésre, hanem sétáltam. Nem viccelek, kilométereken át csak plázák voltak, már féltem, hogy rossz városba jöttem, vagy eltévedtem, vagy ilyesmi. De egy idő után végetér a kapitalista álomvilág és elkezdődik a történelmi Drezda.

Mit is csináltam (csak az érdekesebbet emelem ki azért)?

• nagyon jó idő volt, ezért sokat sétáltam, olcsó, egészséges és a legtöbb épület kívülről szebb, mint belülről, nem viccelek.
• elsőnek a Kreuzkirchébe mentem (sorry for my német), ingyenes a belépés, 3 euróért fel lehet menni a toronyba (van pár lépcső azért) ahonnan teljes kilátás van a városra, megéri. A templom maga is érdekes, mert kicsit olyan, mintha nem fejezték volna be - az épület kész van, de belülről egyáltalán nincs feldíszítve, malteros falak, mennyezet mindenhol. Érdekes.
• Bementem a Frauenkirchébe is persze, az a nagy dóm, a város egyik fő látványossága. Itt már nem spóroltak a berendezéssel, barokkos, lenyűgöző. Ez is ingyenes, viszont a tornyába, ami szerintem alacsonyabban van, mint a Kreuzkirchének, 8 euró a belépő. Kihagytam.
• Van ugye a a Zwinger, ami tudom úgy hangzik mint egy ostyás német csoki neve, de valójában egy palota, mi több, palota komplexum. Szökőkutas, gondozott parkos udvart ölel körbe egy halom rokkokó épület. Van itt pár múzeum is, de nem néztek ki annyira érdekesnek. Egy kávézóba is be lehet ülni, kipróbáltam, ha akarsz menő fotót szép háttérrel kávéval, akkor jó, de ha valami jót akarsz enni, inni és nem drágán, akkor nem jó. Szóval inkább nem jó.
• Bementem magába a kastélyba is, ahol most sok emeleten keresztül kiállítás van, minden, ami szem-szájnak ingere, a kedvencem a Grünes Gewölbe, ami nemes egyszerűséggel Európa legnagyobb kincstára. 9 szobában annyi érték van, hogy Matolcsy összes unokatesójának jutna belőle és még mindig maradna. Van szoba, ahol minden borostyánból van, van, ahol aranyból, máshol ezüstből. Hatalmas vasalt ajtón lehet bejutni, egyesével zsilipeléssel, fegyveres őrök vizslató tekintete mellett, semmi hátizsák vagy ilyesmi nem lehet nálad. Egy idő után csömört kaptam a smukkoktól, de megéri nagyon.
• A legjobb (és a legprofibban eldugott) attrakció viszont a drezdai erőd, ami el van dugva egy lépcsősor alá, mivel az egész a föld alatt van. Mivel már eltelt egy kevés idő azóta hogy az erődöt megépítették, a város “földszintje” is megemelkedett, ergo ebből a múzeumból kintről semmit nem látni. Nagyon hangulatos viszont, mászkálsz a kazamatákban, a régi várkapu alatt, nézed honnan lőtték az ellenséget és mindezt a föld alatt, jó világítással, profi angol audioguide-al. Az egész 5 euróba kerül és ezért igen jó időt tölthetsz lent. Van egy rész, amikor kicsit kint vagy a szabad levegőn, de olyan 2 emelet mélyen, na ekkor kérdezett meg föntről egy idős pár, hogy hol a bejárat. Őszintén elmondtam nekik, hogy egy órányi bolyongás után a kazamatákban azt sem tudom most hol vagyok, nemhogy hozzám képest hol van a bejárat…
• Voltam a városi múzeumban, ők is nagyon profik, de ugye az előzőekhez képest olyanok mint a magyar hokiválogatott a vébén - jók vagyunk, van akarat, de ettől még nem nyomjuk le Kanadát a jégbe cöveknek. De ők is 5 euró, profin van ábrázolva és bemutatva a város története a kezdetektől máig, őszintén beszélve a második világháborús és a kommunista időkről is.

Ennyi most, így is eléggé hosszúra nyúlt a poszt, aki a képekre kíváncsi, itt találja őket:

https://goo.gl/photos/srkpmH6UofBAVr41A

A másik, amiről írni akartam nektek, az a piac. A coming out már megvolt az állatokkal kapcsolatban, de ugyanez igaz a piacokra is. Sokan tudják, hogy a nagyszüleim neveltek fel Orosházán és talán azt is, hogy aktív gazdálkodók voltak. Viszont azt már talán csak a helyiek, hogy ők amit termeltek, azt a piacon adták el. Olyan korán keltek fel, ami manapság a lefekvős idő a partyállatoknak, fél hatra kint voltak a piacon és 8-9-re már el is adtak legtöbbször mindent. Papám olyan árus volt, mintha egész életében ezt tanulta volna. Mondjuk adva, hogy a helyi ÁFÉSZ salesese volt nyugdíjazása előtt (akkor még nem így hívták ezt a munkakört, nyugi), volt is honnan merítenie.

Elég sokszor voltam én is kint, bár már akkor sem tudtam fél ötkor felkelni, hogy velük menjek, mentem utánuk, ahogy tudtam, pakoltam, segítettem hazajönni. Árulni nem nagyon árultam, de adva hogy a répát a krumplitól nem tudtam megkülönböztetni, szerintem ez szándékos döntés volt a részükről. Papám csak úgy mesélte, hogy amikor először látta, hogy hogyan is fogom a kapát, már tudta, hogy az egyetemen a helyem inkább.

Szerettem a piacot, az embereket, az ismerősöket, a lángos szagát, a friss gyümölcsök illatát, a hangzavart, az alkudozásokat (amiben én nagyon nem vagyok jó), mindent.

Amikor Gödöllőre költöztünk, láttuk, hogy ott is egy kis aranyos piac van a múzeum mögött, árkádok, ilyesmi. Ki is mentünk nyolcra, hogy még jusson lángos, meg nehogy elfogyjon a murok. Vagy mi. A lényeg, hogy gyorsan megtanultam a különbséget a vidéki és a pesti piacok között. Gödöllőn reggel nyolckor még éppen pakoltak ki az árusok, a lángosos meg kilenckor nyitott. Összehasonlításul: ha a papám még kilenckor kint volt az orosházi piacon, akkor odajöttek hozzá a barátok, hogy mi a baj, ennyire rosszul megy a bolt ma?

De bevallom, gyorsan hozzászoktunk ehhez a tempóhoz és szombatonként már mi is tízre jártunk ki bevásárolni, nem akartuk, hogy rájöjjenek a helyiek, hogy mennyire  vidékiek vagyunk…

Úgyhogy amikor megérkeztünk ide Prágába, el is kezdtem keresni a piacokat. Van egy a közelünkben, a Jiřího z Poděbradnál egy, egy templom előtti parkban, aranyos, kedves, de nem fogott meg annyira.

Hallottam viszont egyről, ami a parton van, a turisták nem annyira ismerik, ott főzik a legjobb kávét a városban és igazi kavalkád. Egyből tudtam, hogy ott a helyem. A neve Farmářské tržiště Náplavka, mi más...

El is mentem februában, hogy kipiacozzam magam, de bár a google és a facebook a barátom, azt nem sikerült megértenem, hogy ha 27-én lesz először piac idén, akkor én huszadikán a rakpartot nézhetem maximum szomorúan. Azt is tettem, illetve próbáltam keresni valami keményet, de nem annyira ártalmasat, amibe a hülye fejem verhetem.

De ilyen kalandok után végre kijutottam a piacra, a pontos helyét lent fogom mellékelni, tényleg a parton van, a táncoló házaktól egy híddal délre, ha jó idő van, akkor szikrázik a víz, kelepelnek a hattyúk (nah jó, nem, csak tátognak, hogy kaját kérnek), mindenfele árusok, általában tömeg (nyugi, itt is csak tíz után, világváros ez, vagy mi), nem minden árus beszél angolul, de a Google Translate és az Activity a barátod.

Pár dolog, amit nagyon jónak találtam:

- van friss almalé, általában úgy a közepe táján a piacnak, az út felőli oldalon. A frisset úgy értsük, hogy hátul van egy kisteherautónyi alma, elől meg egy hatalmas gép, amit egy dolgot tud: a két egymás felett lévő részét teljes erővel összenyomni. Ide töltik be az almákat kis zsákocskákban, majd bekapcsolják a gépet. Mivel az alma nemerősebb mint a hidraulika, feladja és miközben strukturális integráltsága gyengül (törik össze de mint a fene), levet ereszt. Ez a lé lent kannákba csordogál, amit egy szűrőn keresztül egyből öntenek ki neked egy vagy kétliteres palackokba. Én ennél frissebb megoldást nem tudok elképzelni. Árulnak ők amúgy almás cidert is (micsoda meglepetés), de az nem nagy szám, cukros, alkoholos lötty, de legalább nem drága.

- van pár kenyeres, a kedvencem az, amelyik ilyen 1.2 kilós darabokat árul még a piac elején, meg lehet ismerni, mert mindig húsz fős sor áll előtte, ha nem áll, akkor már elfogyott a kenyér, ne rohanj. Isteni házikenyér, eláll egy hétig (nem úgy mint az adalékanyagos szörnyek, amit nem értek – ha már műanyag a kenyér, miért nem tud elállni egy hónapig is???)

- A Brewbar srácai, két nagyon ügyes barista, csak filterkávét adnak (aki nem tudja mi az, guglizzon és ha valahol lát, próbálja ki, megéri), profik, Pesten az Espresso Embassys Tibor ajánlotta hogy keressem meg őket, és Jurit különösen. Megérte, a város egyik legjobb kávéja. Két csavar van csak: nincs nekik saját helyük, csak szombatonként vannak kint a piacon, bár ahogy Juri mondta, talán nemsokára összegyűlik annyi pénzük, hogy saját kis kávézót nyithassanak, drukkolok. A másik csavar, hogy a filterkávé nem egy gyors műfaj, vagy együtt nézitek ahogy csepeg a cucc, vagy muszáj beszélgetni. Ajánlom a dumálást, jó fejek a srácok.

-  A piac távolabbi végén (a közelebbi van a táncoló házak felől) még több melegkajás van, a kedvencem az itt helyben sütött palacsinta, amit mindenféle finomságokkal töltenek meg. Ott árul egyébként Zsoltiho is, magyar cuccokat, akiknek hiányzik a tepertő, őt keresse.

-  Tele van kutyával a piac, amiből látszik, hogy a helyiek járnak ki, imádom :)

Így ennyi, most jön egy térkép, amin bejelöltem a helyet, ha itt jártok, nézzétek meg. De csak szombaton. Illetve ne télen.

Terveztem azt, hogy írok mindenféle turisztikai dolgot a blogra, elvégre a legtöbb ember várost nézni jön Prágába, nem pedig élni. Mi viszont már lassan összeszedtünk annyi tudást különféle helyekről, hogy abból lenne mit érdemes megosztani

Most viszont két apróságról írok csak, viszont egyik sem az a hely, ami a fő turisztikai látványosságok között említve van - és én ezért szeretem őket.

Mint említettem már, szeretem az állatokat, nem kicsit. Legtöbbször az állatok is szeretnek engem, kivéve amikor agyonnyomom őket a szeretetemmel és hülyére simogatom a kis tünci buksijukat, mert olyan édi-bédik… izé, elkalandoztam. Viszont az embernek :

1, vagy állatkertbe kell járnia, ahol a jószágok messze vannak tőle mindenféle rács meg kerítés mögött, mert néha hülye emberek megpróbálnak bemászni hozzájuk, hogy megsimogassák a tünci kis… ja, hogy miattam…

2, vagy szereznie kell egy saját állatot, otthon tartania és gondoskodnia róla. Otthon olyan házban nőttem fel, hogy volt kutya, macska, disznó, nyúl (nagyon sok), csirke, kecske, egér, de ez utóbbit irtottuk. Később amikor panelpatkány lettem, volt dzsungáriai törpehörcsögünk, ami amúgy egy egér, csak jobb a marketingje. Utoljára egy degunk volt, illetve kettő, de abból gyorsan egy lett, amikor egy este hazaérve az egyik kifeküdve és megdögölve nyúlt el a ketrec alján, míg a másik a tipikus “neménvótam” fejjel nézett ránk. Mondjuk külsérelmi nyom nem volt az áldozaton, de a deguk nagyon kis okos lények, minden esély megvan rá, hogy elkövette a tökéletes gyilkosságot valahogy. Viszont az új prágai lakásunk nem nagyon ad lehetőséget, hogy kisállatot tartsunk benne, mi is éppen csak elférünk Katival benne. A háziúr bár elég laza,de kutyát nem enged tartani, ami a kutyabuzi Prágában kb. olyan mint vidéken Magyarországon betiltani a pálinkát. Mindegy, a kis degunk így nem jött velünk, hanem összeköltöztettük egy másik magányos degulánnyal egy srácnál, így már boldogan élhetik a számomra teljesen elfogadható szerelmi életük.

Itt tartva már igen biztos vagyok benne, hogy ma csak egy helyet írok le a kettőből és majd lesz második része is ennek a posztnak. Több bejegyzés, nagyobb olvasottság -> siker.

Szóval állathiány van és nem támadhatok le minden kutyát sétáltató embert a parkban mint valami extra perverz szatír, kabátom alól kutyakaját kínálgatva. Viszont egyszer a Moldva parton sétálgatva érdekes csődületet vettem észre, a fotók lejjebb jól leírják majd a helyet, de próbálom leírni is.

Prága kapcsolata a folyójával teljesen más mint nálunk Pesten. Kövezzetek meg (autósok meg is fognak), de a rakparti utak teljesen elvágnak minket a Dunától. Ott van, de nem érhetünk hozzá, dalolhat a Fluor Tomi, de akkor is rohadtul messze van a folyó tőlünk. Itt sok helyen nem így van, nincsenek egyből a parton futó utak, sok helyen le lehet menni a folyó mellé, belelógatni a lábunk.

Ez is egy ilyen hely, homokos part, pár fácska, de ami igen megdobja a hangulatot, az egy hadseregnyi hattyú, akik kitotyognak a partra és kaját kunyerálnak minden arra járó emberkétől. Ahol hattyú van, ott van kacsa, sirály és minden egyéb szárnyasjószág is persze, de a kicsiknek nehéz a nagy fehér tollas dögökkel felvenni a versenyt.

Megszakítom a leírást, hogy kijelentsem: szerintem sem jó ötlet kenyérrel, kiflivel etetni hattyúkat, ha lenne ott egy hattyúeledel árus, attól venném a kaját. Őszintén, ez fel is van írva nálam, mint "D" számú üzleti terv, csak nem ismerem a cseh törvényeket, hogy mennyi vesződés a parton egy kis bódét lerakni. A hattyút amúgy lehet etetni kenyérrel, két dolog a problémás:

1, ha penészes, rossz a kenyér, az a hattyúnak nem jó

2, ha etetik a jószágot, akkor ő szól a belső ICQ-n (fiatalabbaknak Snapchat) a többi hattyúnak, hogy itt a kétlábú kaját osztogat ingyen, mire még több jószág gyűlik egy helyre, kiszorítva minden más tollast.

Itt inkább a második verzió volt esélyes, ennyi hattyút életemben nem láttam. Aki eteti őket, azt körbeállják, nem kapkodnak a keze után, de elég fura érzés 8-10 ekkora állat gyűrűjében a kezedben tartani egy croissant… Viszont igen ügyesek, ha jól célzol, egyből becsőrözik a kaját és már tátják is a szájuk. De akkor is, amíg nincs Jurassic Park, ez áll a legközelebb a velociraptor etetéshez.

Viszont, ami feltűnt, hogy kicsit arrébb, még mindig a parton egy fura kis szőrős lény szárítkozik, teljes nyugalomban a hattyúk bandázása között. Elsőre azt hittem, hogy hód, de közelebb érve kiderült, hogy nutria, nem is egy.

Itt is meg kell szakítanom a bloggolást, amennyire szeretem az állatokat, annyira hülye is vagyok hozzájuk, szóval nem úgy kell elképzelni, hogy ránéztem a szőrmókra és vágtam, hogy “nézd már, egy Myocastor coypus!”, hanem lefotóztam, felraktam Facebookra és egy okosabb barátom elárulta, hogy ez egy nutria. A nem túl menő neve hódpatkány és tényleg olyan is.

Viszont ezek még jobban el voltak kurv, izé szelídülve, nyugodtan lehet etetni őket, láttam négyet is egy rakáson. Volt köztük egy akkora, hogy a hattyúk 5 méteres ívben kerülték ki, nehogy őket is bekapja. De mindegyik aranyos, kézből lehet etetni őket, két manccsal esznek, szóval a cukiságmérő kileng az űrbe.

Be is jelöltem itt a térképen, hogy merre találjátok ezt a helyet, ami fontos, hogy amíg meg nem nyitom a bódém, addig nincs semmi kajavételi hely a környéken, így nektek kell vinnetek amit gondoltok.

Képek meg itt, ezen a linken.

Az úgy volt, hogy Kati ugye a kolostorfeloszlatásokból írja a phd disszertációját (doktorné leszek, igen). Ez azt jelenti, hogy a kolostorok és a szerzetesek speciális helyet foglalnak el életünkben. Annyira persze nem, de kicsit igen.

Én például egy Nagy-Magyarország vaktérképen egész jól be tudok jelölni olyan 100 kolostort, városával együtt. Ezt csinálja utánam a Vona Gábor!

Prágában pedig van pár kolostor. Jópár. Ami a számomra különlegesen szimpatikus bennük, hogy ugye a megfáradt lelkek fizikai táplálására a legtöbb fenntart egy "hospodát", vagyis menza / étteremszerűséget, ahol enni és inni lehet. Csehekről beszélünk, szóval sört inni.  Helyben főzöttet legtöbbször, itt véres sértés a "A Heineken, please" mondat.

Kati egy kedd délután egész korán végzett a Károly Egyetemen, odamentem elé, mert amúgy sem volt éppen semmi dolgom a hattyú etetésen kívül (majd máskor megírom). Felvetette, hogy talán most lehetne az a délután, amikor kimegyünk a Bílá Hora-i kolostorhoz, ami már egy ideje rajta volt a meglátogatandó helyek listáján nálunk. Én ebből annyit értettem, hogy "sör", de én nem is leszek doktor.

Neki is indultunk, a híres 22-es villamossal. Erről a jószágról azt érdemes tudni, hogy a két végállomása között másfél órát megy, ez megy el az albink mellett is, ezzel jutott ki Kati a cseh óráira és ezzel jutunk be a városba is. Most pedig ez vitt minket ki a kolostorhoz. Nem volt egy rövid út, elmentünk két másik kolostor mellett is vele (ez fontos információ lesz később!), egy ideig úgy tűnt, a civilizációt is elhagyjuk, olyan tájakon át vezetett az utunk.

Viszont mégis elértünk a végállomásig, Bila Horáig, ami amúgy onnan ismerhet az, aki nem kettesével lapozta a törikönyvet a középsuliban, hogy itt nagy csata zajlott, az úgynevezett Fehérhegyi csata, itt a protestánsok csaptak össze a katolikusokkal, mi magyarok a protestánsok oldalán, szóval lehet sejteni melyik oldal nyert (a változatosság kedvéért nem mi).

A kolostort meg is találtuk, de bevallom nem volt nagy élmény. Olyan 5 óra fele értünk oda, de teljesen be volt zárva, lehet az apácák már a Jóban-Rosszban nézésre készültek, vagy az esti nagy Activity parti előkészületei zajlottak, nem tudom. Körbejártuk a helyet, pár rész fel volt újítva, pár másikra meg nagyon ráfért volna még a tatarozás. Megtaláltuk a hospodát is, de romos volt, az a rész amelyik meg nem, ott masszázs szalon üzemelt. Nem viccelek, így volt, szerintem nem a helyiek gyúrták át a megfáradt vándorokat…

Ittunk egy kávét egy közeli cukrászdában és átgondoltuk a haditervet. Itt akkor is hospoda meg sör lesz, ezt beszéltük meg, nem érdekel minket, ha ezek a szerzetesek már leadták a melót mára. Úgyhogy megint a csodálatos 22-esre pattantunk és visszamentünk a közelebbi kolostorig a maradék kettő közül, a brevnovi apátságig.

Nah, ők már értették a kapitalizmus szellemét, sőt az is náluk lakott néha tutira, mert volt itt étterem, saját sörfőző, gyerekeknek játszóház, valamint egy pici hotel is, mind a kolostor területén. Esteledett, de ők még bőven nyitva voltak, fel is fedeztük a helyet. Nagyon szépen rendbe rakott park, gyönyörű épületek, igazi élmény volt. Bejutottunk a templomukba is, ahol szerintem véletlenül nyitva hagyták az ajtót, mert bent egy iskolás csoportot vezettek körbe. Mi szépen csöndben mögöttük haladva jól megnéztünk mindent, bár ha Kati nem is, én tuti kilógtam a sorból, akármilyen szép magasra is nőnek ezek a mai kölykök.

A kinti séta után természetesen a hospodába vezetett utunk, ami egy profin futtatott étterem volt, nagyon finom cseh ételekkel és persze sörrel. Én egy halusky/sztrapacska kombót ettem, szalonnával, mondjuk úgy, hogy csúszott rá a sör.

Viszont ezen már felbátorodtunk és elhatároztuk, hogy megnézzük az utolsó kolostort is, az is a 22-es vonalán van,  akkor meg már szinte a hazafelé vezető úton van. Ez a Strahovi kolostor volt, ami urbánusabb volt, mint az előző (értsd: kevesebb zöld, több kő), de már bennjárva az estébe, nagyon jó hangulatot árasztott. Itt nem igazán hospoda volt, hanem két különböző étterem. Az egyik a föld alatt van, a kolostor alatti barlangokban, ide mentünk be elsőnek, a hely neve Peklo volt. Nos, nem semmi hely, anno itt volt a kolostor borospincéje, ide járt Károly inni - látni is a környéken, a szőlőkön. Az egész egy igen fényűző étterem a föld alá költöztetve, profi berendezéssel és világítással. Ennek az árát is megkérik, még jó, hogy az előző helyen ettünk. Úgyhogy itt őszintén bevallottuk, hogy csak egy sörre jöttünk be, megkaptuk, megittuk, kigyönyörködtük magunkat és leléptünk. Láttam a kajaárakat, nos, maradjunk annyiban, hogy ellenzéki politikusként nyugodtan lehetne lélegeztetőgépbe is váltani a számokat…

A barlangokat elhagyva megtaláltuk a másik vendéglátóipari kombinátot, ami egy hangulatos sörfőzdéből és egy hatalmas étteremből állt. Bár ekkor már fáradtak, de igen jókedvűek voltunk, a sörfőzde mellett tettük le voksunk. Itt minden volt, ami kellett: nagy tartályok, amiben főtt a sör, hatalmas fa padok, füst. Nah igen, Csehországban még lehet bent dohányozni, mit lehet, néha úgy érzem, kötelező, azt a helyet büntetik meg, ahol valaki nem gyújt rá végre. De akkor is nagyon jó volt, ittunk a helyi dolgokból, ettünk egy sörkorcsolya-tálat mellé, a világ szép volt, szerettünk minden szerzetest.

Innen már mosolyogva sétáltunk le a váron keresztül a 22-esig (bizony, mindegy merre indulsz a 22-es ott lesz), de olyan sötét volt már (én így magyarázom utólag), hogy egy másikra szálltunk fel. Ennek az lett a következménye, hogy este 10 magasságában még felmentünk a Táncoló Házak tetejére is, ahol egy kis bár van és ittunk egy... teát.

Ez volt a mi kolostor túránk, Prága annyira jó hely, hogy egy villamossal meg lehet ejteni az egészet, sörözve (teázva), boldogan.

Írtam múltkor, hogy van ez az Airbnb és hogy nekünk bejött, szóval kicsit terjesztem az igét. Nem biztos, hogy vicces vagy hosszú lesz a bejegyzés, de megpróbálom. Valamelyiket.

Én ugye életemből egy olyan öt és fél évet dobtam rá a világ egyik legnagyobb hotelfoglaló oldalának a fejlesztésére, voltam ott programozó, tesztelő, scrum master (mindegy) és termékfejlesztési szakértő is (Product Manager, mi ez magyarul???). A lényeg az, hogy egy idő után hotellel álmodtam, hotellel kelltem, hotelszobákat láttam, ha becsuktam a szemem. Volt olyan fejlesztési ötletem, ami egy szimpla angol mondat weboldalra helyezésével 40 millió dollárral növelte az éves bevételt. Nem mondhatom el, mi és hogy, amúgy sem kaptam egy fillért sem belőle. Ha kaptam volna, akkor nem Prágából, hanem a drága, de azért hajóval is megközelíthető (rühellem a repülést) magánszigetemről írnám a blogot. Illetve dehogy írnám :)

Szóval valamennyire ismerem az internetes szállásfoglalás világát, mert ugye ahhoz, hogy a mi termékünk jó legyen, alaposan ismerni kellett a konkurenciát is. Az egyik ilyen (akkor még) feltörekvő startup, az Airbnb volt.

Az Airbnb nem hotelszobákat forgalmaz. Az oldal neve is az "airbed and breakfast" kifejezésből jön, ami a "felfújható ágy és reggeli" angol megfelelője. A cég alapítói saját problémájukat próbálták megoldani, amikor San Francisco környékén kezdtek szállásközvetítéssel foglalkozni. Ott nem kicsit drágák az albik, rövid időre még többe kerülnek, a hotelek meg nem mindig tudják az ember igényeit lefedni. A srácok kitalálták, hogy annyi helye néha van embereknek, hogy egy ilyen airbedet ledobjon és már lehet is kiadni az ágyat a neten. Ők az első évben a saját lakásukat fejlesztőirodává alakították és csak másoknál aludtak ilyen instant ágyakon, hogy teszteljék a saját szolgáltatásuk. Nem semmi lehetett. Képzeld el pl. az egészségügyi miniszterünk aki minden héten másik kórházba költözne, hogy onnan irányítsa az ágazatot és első kézből szerezzen tapasztalatot, mi hogy megy. Sci-fi, ugye?

A srácok jókor voltak jó helyen, jó termékük volt, kapták a befektetéseket. Ma a cég 25 milliárd dollárt ér, szóval megy a biznisz. Pár híroldal szerint a pesti albérletárak megugrásáért is ők felelnek, de ebben én nem hiszek. Valamennyi szerepük lehet benne, de főleg a belsőbb kerületekben, ahol amúgy sem a földön járnak az árak.

Az egész nagyon hasonlít bármilyen online szállásfoglaló oldalra, de azért van pár nagyobb különbség:

- sokkal hangsúlyosabb a térképes keresés, a képernyő nagy részét szinte az foglalja el, könnyebb adott környékre keresni.

- lehet egész lakást, vagy csak egy szobát bérelni, természetesen a szoba olcsóbb, de ekkor együtt kell laknod valakivel. Mindenki eldöntheti, melyik neki a szimpatikusabb, ha egy helyivel laksz együtt, aki kiadja a szobát, tuti tippeket kaphatsz, reggelizhettek együtt, de ha magányra vágysz, akkor nem a szoba a jó megoldás. Ezt külön ki kell választani, szóval nem árt figyelni.

- nagyon fontosak a képek és a szöveges értékelések, mert ugye itt nem lesznek csillagok, mint a hoteleknél. Mondjuk köztünk maradjon, de a csillagok nagy része kamu, pláne Magyarországon, ahol olyan hotelek tartják magukat négycsillagosnak, amelyek a kettő is alulról ütik. De itt még ez sincs, viszont általában jók a képek (az airbnb a szállásadókhoz küld profi fotóst, ha kérik) és emberiek az értékelések. Az persze igaz, hogy mivel közvetlenebb a kapcsolat a szállásadóval mint egy nagy hotellánc esetén, az ember hajlamos elnézni a kisebb hibákat és inkább pozitív visszajelzéseket írni. Ez pszichológiai tény, ne harcoljunk ellene. Ahol viszont többen is említenek valami hibát, azt a szállást érdemes elkerülni.

- ellentétben a legtöbb hotelfoglaló oldallal, itt nincs azonnali visszajelzés, hogy sikerült-e a foglalásod. Bizony, itt neked is van profilod, rajta az előző szállásadóid visszajelzésével rólad, hogy mennyire voltál jó lakó. Szóval amikor megnyomod a gombot, hogy neked ez a szállás kell, akkor a tulaj kap egy levelet és 24 órája van visszajelezni neked, hogy elfogad-e. Van pár "instant booking" szállás is, ott nincs ez a késlekedés. Nekem amúgy ez tetszik, kétoldalúvá teszi az üzletet.

- a pénzt az airbnb levonja azonnal, amint a szállásadó elfogad, de csak 24 órával az érkezésed után kapja meg. Így a tulaj is érdekelt abban, hogy jól érezd magad, mert ha valami problémát jelzel a rendszer felé időben, eleshet a pénzétől. Pesten mi egy airbnb lakás mellett laktunk (onnan loptam a wifit, ha a nálunk baj volt), mindig tiszta volt, hangulatosan berendezve, a tulaj pedig bármikor a vendégek rendelkezésére állt.

Szóval, airbnb.com, ha legközelebb valahova utazol, próbáld ki. A nagy árösszehasonlító oldalak nem fogják listázni az itteni szállásokat, az utazási irodák pláne nem, ez az ő üzletüket rontja.

Disclaimer: a cikkben található linkek, ha regisztrálsz, az első utazásodból 5500 forint kedvezményt biztosítanak.Jó keresztény vagyok. Jah, meg én is ugyanennyit kapok majd, de az mindegy.

Szóval hazajöttünk Húsvétra, ergo ez a poszt most nem is Prágáról szól. Csalásnak nem hívjuk, nem fizetnek nekem azért, hogy ezt írjam, szóval elolvassátok vagy nem, rajtatok múlik. Lécci, lécci, olvassátok el. Lécci.

Szóval közeledett a Húsvét és ahogy Jézus urunk is meg lett feszítve mert kakaómasszás csokinyulat árult a farizeusoknak, mi is hazatértünk kies kis hazánkba.

Nem feltétlen akarok egy részletes leírást adni, mert amúgy sem érdekelne mindenkit, hogy hány rokont látogattunk végig, hány sütit ettünk meg, vagy mennyi pálinka fogyott. Amúgy sok. Nagyon sok.

Inkább pár kis apróságot emelnék ki, hogy megoszthassam az érdekesebb dolgokat.

Mivel az albérletünk Pesten felmondtuk már február közepével, ezért nem volt egyértelmű, hol is fogunk lakni. Tele vagyunk barátokkal persze, akik hatalmas lakásokban élnek, tele üres vendégszobákkal, amelyek frissen húzott ágyneművel csak miránk várnak. Ez így amúgy nem igaz, de nekem amúgy is valahogy fura érzés másnál ideiglenesen lakni. Éltem együtt két másik férfival 7 évet az életemből (rossz az aki rosszra gondol, úgy kell elképzelni ezt a lakóközösséget mint a Két pasi meg egy kicsit - Bocs, Csöpi - csak egyikünk sem volt a csajozógép Charlie Sheen). Valahogy öregkoromra mégis jobban szeretem azt, ha akkor kelek amikor én akarok, annyi ruhában, ahogy én szeretem és nem zavar, hogy valakinek alkalmazkodnia kell hozzám, mint vendéghez.

Így hát az volt a terv, hogy egy kis magánlakást veszünk ki, vagy hotelbe megyünk. A hotelárakat elnézve, gyorsan az airbnb mellett kötöttünk ki. Aki nem ismerné: ez a lakásbérlés Uberje. Annyira is szeretik a hotelek, mint egyszeri taxis az Ubert, csak ugye olyat még nem láttunk, hogy a Four Seasons puccos komornyikja elzárja a Bajcsyt a csomaghordó kiskocsival tiltakozásul. Az airbnb jön fel, mint a talajvíz, kevés az olyan város, ahol nem lenne lehetőség szállást foglalni. Talán majd írok róla egy részletesebbet legközelebb, én nagyon hiszek az ilyen startuppokban, sharing-economy, ilyesmi.

Szóval ahogy kell, beállítottam, hogy szuperolcsó szállását keresek, mert magyar vagyok, lehetőleg Budán, mert Katinak ott volt több dolga. Az egyik első találat egy "kicsi", 3 hálószobás apartman volt a Mechwart liget közelében Annától. Bár magának a lakásnak még egy értékelése sem létezett (ez egy igen fontos szempont), de Anna még 14 másik szállást is menedzselt, amelyeknek viszont csupa pozitív szöveges visszajelzése volt. Egy életem, egy Mastercardom, mivel Anna egy éjszakára annyit kért kettőnkre, amennyit egy hostel sem tudott volna tartani, foglaltam.

Rövidre fogva: 8 napig laktunk Budán egy hatalmas lakásban, annyiért, amennyiért Orosházán sem kaptunk volna szállást. Egyből átvettük a budai mentalitást, reggel kis sarki kávézókban kortyolgatva a lattét szidtuk a pestieket. Jó volt.

A Budán (nem Pesten, fújj) töltött idő után Szentesen töltöttünk pár napot, megspékelve egy orosházi úttal. A szokásos fitness menü fogadott minket mindenhol: sonka, tojás, torma, bableves, körözött, csiramálé. Aki az utolsót nem ismeri, az nem alföldi, de megbocsátom, ha bárhol láttok ilyet, ne érdekeljen, hogy néz ki, vegyetek, egyetek. Egészséges és finom. Vagy finom.

Járok már egy ideje Szentesre (10-11 éve), de már az első családi vacsorán, ahol bableves volt, meglepett az ecet jelenléte az asztalon. Azt gondoltam, hogy talán ottfelejtették valami más étel készítése során, vagy ez már nem is ecet, csak az üvegét hasznosították újra pálinkatartónak, mittomén. De nem. Szent borzadállyal figyeltem, ahogy a tejföl mellé ecetet is tettek a levesbe, majd láthatóan jóízűen bekanalazták. Úriember voltam, valamint ugye éppen udvarlási fázisban jártunk, egy "Ez meg mi az Isten?" felkiáltás nem tett volna jót bimbódzó kapcsolatunknak. De azért én nem kértem ecetet, amin láthatóan csodálkoztak, de örültem, hogy nem látom a "Ezért neveltük fel a lányunkat, hogy egy ilyen ecettelennek adjuk?" nézést.

De ez a tendencia folytatódott a következő 10 évben is, még annak is tanúja voltam, hogy egy egész vacsora leállt, mert a házban nem volt ecet és inkább elment valaki boltba és hozott, minthogy anélkül lett volna fogyasztva.

Most Húsvétkor viszont valahogy megint megcsapott ez, pedig tudtam, max nem sejtettem, hogy ha bableves van, akkor ott már a közelben ólálkodik a 20%-os ecet is.  Én továbbra is tejföllel ettem, de Facebookon rögtönzött közvéleménykutatást tartottam, hogy a szentesiek közül ki hogy eszi. Részletes eredmények alább, infografika, életem elsője!!!

Szóval, ahogy kinéz, Szentesen ez a kb. normális (bár olyan Fideszes kétharmaddal), én meg el lettem nevelve kiskoromban. Azt már nem is merem említeni, hogy mi néha cukorral ettük a szárazbab levest, mert ezt egyszer említettem, de úgy néztek rám, mint Jobbik gyűlésen a klezmer csengőhangos telefonálóra.

Volt még más is, talán majd megírom, max nem, nektek lehet mindegy is. Ugye? Ugye nem?