Ez a poszt már egy ideje íródik, de gondoltam ma végre csak befejezem… Flashback tavalyra.

Az egyik hétvégén, pont a házassági évfordulónak napján kitaláltuk, hogy elzarándokolunk Hostivárba, a víztározóhoz. Tudom mire gondoltok, micsoda javíthatatlan romantikus ez az Imi, hát ki nem akarna ilyen ajándékot egy ilyen szép napra? De ez van, gentlemannak születni kell.

Azért egy kicsit jobban kifejtve már jobb a sztori, mert azt hallottuk, hogy ez inkább egy tó, a partján strandolási lehetőséggel, körülötte pedig erdős résszel, patakkal, szóval azért inkább tűnt jó célpontnak, mint egy szeméttelep.

Aki olvasta mára blogot, tudja, hogy a 22-es vili mindenhova elviszi az embert, most sem volt másképpen, csak a másik irányba indultunk el. Kati anno februárban Hostivarba járt a cseh nyelvtanfolyamára, igy ő ismerte az utat, én viszont soha nem mentem még a “Tesco, ahol lehet kapni mindent”-en túl, úgyhogy nekem igazi kalandtúra következett. Igazából persze nem, mivel nem ez a város legszebb része, nem látni itt túl sok kínai turistát, aki “francnak kell a Károly-híd, megyek nézek külvárosi kerületet” felkiáltással indul el errefele.

Az igen beszédes nevű Selská megállónál le is szálltunk, nem mentünk be a festői Hostivar vasútállomásig. Itt már a kis erdőség szélén voltunk, szóval ahogy tanultuk anno kiscserkész korunkban, hogy a telefon melyik oldala mohás, elindultunk befele a dzsuvásba. Aki nem tudja mi az a dzsuvás, nézze meg a szlengszótárban.

Nagyon gyorsan megtaláltuk a patakot, ami a mi lakásunk közelében is folyik és bár nem egy Duna, de azért hangulatos, gyors folyású patakocska. Ez a víztározóból indul, de őszintén nem tudom, hogy hova vezet. Annyit hallottunk, hogy minden ősszel van egy kenus túra, amikor végigmennek rajta. A képeket elnézve remélem megértitek, hogy miért volt nehéz ezt elhinni. A mélysége max 30 centi az egésznek, kavicsos, néha lemegy a föld alá, néha nagyon alacsony hidak alatt kellene átbújni, hacsak nem vagy hupikék törpike vagy nem egy levéldarabon evezel, nem tudtam, hogy lehet teljesíteni. Viszont azóta láttam magát az eseményt, majd megírom, rövid összefoglaló: lehetséges.

Sétáltunk folyásiránnyal szemben a patak mellett, láttunk pacikat, éttermeket, egy halom kerékpárost, valamint egy halom kisgyereket, akiket éppen dekantáltak a szüleik a jó időben. A környék igencsak különbözött attól, amit láttam a villamosból, onnan Józsefvárost lehetett csodálni, ez meg ilyen Nagykovácsi hangulatot árasztott. Aki nem ismeri Nagykovácsit, úgy kell elképzelni, mint egy gazdag falut Pest közelében a zöldben, mert az is.

Egy idő után persze meguntuk, hogy szépen kiépített út van és ÉN (nem ennyire öntelt vagyok, de ez igen ritka esemény amit írok) javasoltam, hogy térjünk le és menjünk be a bozótosba. Nah, nem azért amire gondoltok, értem én, hogy évforduló, meg minden, de én még inkább beszari vagyok, meg mint mondtam, tele gyerekkel az erdő.

Azért is tűnt jó ötletnek, mert egy enyhén kitaposott ösvény vezetett befele, ami láthatóan nagyon közel vitt a patakhoz. Nah, ez az ösvény igen gyorsan eltűnt és átadta a helyét egy akkora csalános résznek, amit még Orosháza határában is ritkán láttam. De itt már nem adjuk fel, egy a cél, egy a zászló, sok a kiütés, úriemberként előre engedtem Katit és haladtunk. A csalánost leszámítva viszont nagyon hangulatos volt a hely, magas fák, csörgedező patak, az egészben volt egy ilyen diszkont Gyűrűk Ura érzés. Egy idő után viszont láttuk, hogy ha el akarjuk érni a víztározót, át kell kelnünk a patakon, nincs mese. Gyűrűk Ura sem. Lehet, hogy az úton maradva találtunk volna egy hidat ugye, de mi akkor már jó ideje rambóztunk a dzsungelben, szóval úgy gondoltuk átsétálunk a vízen.

Persze nem valami Jézus vagy Copperfield dolgot kell elképzelni, találtunk egy részt, ahol kis köveken át lehetett lépdelni úgy, hogy csak “kicsit” lesz vizes az ember. Persze ez az én nagyvárosi patkány világképemnek már a Himalája megmászása volt, kétszer, palack nélkül, fél lábbal, vegetariánus étrenden. Az én kalandomról nem készült felvétel, úgyhogy Kati crossingjából csináltam egy coub-ot, mert olyan mindig is akartam:

De átjutottunk, haladtunk tovább. Nem részletezem a további utat, voltak orkok, entek, adóellenőrök, de hősiesen feljutottunk a tározó szélére és elénk tárult a végtelen vízfelület. Az egész olyan két és fél kilométer hosszú és fél kilométer széles, de nekem a Balaton a Riviéra. Úgy éreztük magunkat, mint amikor Kolombusz végre megpillantja az óceánt. Elkezdtük körbesétálni és megtaláltuk A Strandot. Bizony, így írva.

A strand persze októberben már nem a csúcsszezonját élte, de cserébe ingyen lehetett bemenni. Homokos kamutengerpart, pár napozóágy elhagyva és egész sok ember. Nem azt mondom, hogy sarkvidéki hideg volt, de Pesten már sapkában és sálban napoztak volna a népek a parton. Itt viszont egy csapat hölgy két pályán is strandröplabdázott, hogy is fogalmazzak, nos, nem sapkában és sálban. A vízen pedig wakeboard ment, neoprén cuccban 3 srác felváltva vagy nagyon menőn két lábon csinálta, vagy nagyon cikin hason csúszva.  Nem kritizálok persze, nekem akkor sem ment volna, ha az életem múlik rajta. Vagy pontosan az múlt volna rajta.

Körbesétáltuk a létesítményt, de tényleg annyira negyedgőzön ment az egész, hogy nem volt női vécé, hanem a férfi lett koedukálva. Mármint erre úgy jöttél rá, hogy a női bezárva, a férfi meg kinyitva, ennyi. A híres nudista rész üres volt a parton ugyancsak, de majd nyáron. A büfé azért üzemelt, ettünk is egy jó sör-kolbász menüt, nem elvitelre.

A terv az, hogy megnézzük nyáron is és akkor majd megírom újra. A nudista részt is talán.

Képek: https://goo.gl/photos/9gpz8RpAi2N4fL4V8