Az úgy volt, hogy az aktuális cég (aminek nevét nem osztom meg, de maradjunk annyiban, hogy olyan, mint egy online Provident, ergo dupla annyit adakozok mostanában az Igazgyöngynek, hátha balanszban tudom tartani a karmám) kiküldött Rigába.

Ez nekem azért tetszett, mert mindig is meg akartam nézni a Baltikumot, ha mást nem, akkor legalább egy várost. Szóval Riga rajta volt a listán, így amikor mondták, hogy ki lehet menni egy nap 5 retrospektív meetinget tartani, önként jelentkeztem. Aki nem tudja mi az a retrospektív meeting, annak megpróbálom összefoglalni:

Van a csapat, aki gürizik 2 héten át, hogy valamennyi munkát megcsináljon. Hajtanak a kis bérrabszolgák, két cigi között is architektúráról beszélnek, a Facebook baszkurálása közben is csak a kódon jár az eszük. Vagy nem, de ez most mindegy. Amikor letelik a 2 hét, akkor szépen megmutatják a főnökségnek, hogy mit is követtek el, gyermeki tekintetükben a dicséret vágya csillog. Ezt vagy megkapják, vagy nem, ugyancsak mindegy. De a 2 hét végén összegyűlnek, hogy megbeszéljék mi ment jó, rosszul, mit lehetne máshogy csinálni, mi akadályozta őket, ilyesmi. Ergo, hogy is lehetne rózsaszínebbé varázsolni a munkát, akár úgy, hogy gyorsabb gépet kérnek, akár úgy, hogy erősebb kávét az automatába. Nem vicc, hallottam már mindkettőt ilyen alkalommal. Ez lehetőséget ad nekik, hogy két cigi, kávé, mittomén között kicsit megálljanak, és átgondolják, mit lehetne máshogy csinálni.

Könnyen mondhatjátok, hogy egy ilyen meetingre minek egy Imi és lehet igazatok is van. De ha a csapat még nem járatos a retro tudományában, akkor igen gyorsan át tud csapni az egész egy jófajta magyaros hibáztatós csárdásba, ahol mindenki a másik térdét ütlegeli. Ha nem magyarok, akkor is. Kell egy facilitátor (édes jó nagymamám mit szólna, ha tudná, hogy az unokája mi lett végül), aki kicsit tereli a csapatot, a témákat, próbál értelmes, végrehajtható pontokat kiszedni a dologból, amiket aztán a következő 2 hétben próbálunk követni, betartani.

Nah, Rigába ketten utaztunk el, facilizálni. A jó hír, hogy közvetlen Air Baltic járat van a városok között, nincs átszállás. A rossz oldala a sztorinak később lesz elbeszélve. Prágában olyan jó a tömegközlekedés (kapcsolódó poszt itt, anno kikerült index2-re is, celeb lettem, mint Sixx), hogy az irodából, ami kb. a város közepén van, fél óra alatt ki lehet jutni a reptérre, ami azért nem semmi. Metró és busz kombó kell, de nagyon kényelmes és gyors.

A reptéren már jártam egyszer, Londonból jöttem ide, de akkor este volt, semmit nem láttam. Most alaposabban körülnéztem, méretre talán akkora, mint a pesti, szép modern, itt is van modern váró, tele kajáldákkal, az egyetlen különbség talán, hogy itt mindenhol van sör. De ez normális Csehországban.

A biztonsági ellenőrzésen azonnal megbuktam, a hölgy a pénztárcám szúrta ki, mutogatta nekem, hogy van benne valami, illetve tört angolsággal magyarázta, hogy „card, but no card”. Hoztam is, meg nem is, néztem rá, de nem jutottunk előrébb. Ekkor eszembe jutott, hogy nemrég kaptam egy ninja walletet, azt mindig magammal hordom, az ugye legalábbis adamantiumból készül ugye, mint Rozsomák karmai, szóval lehet, arra gondol a néni. Elő is vettem a szerszámot (haha), megmutattam neki, azt mondta, ez nem nagy, fel lehet vinni a gépre. Örültem, hogy nem a másikat mutattam meg neki.

Mivel látom, hogy nem fog beleférni a megszokott terjedelembe az írás, ezért két részre szedem, itt meg elmesélem a másik „kedvenc” reptéri élményem. Londonban volt, Katival mentünk ki, én a változatosság kedvéért céges kiküldetésre, ő meg kutatni. Az alapfelállás a következő volt:

Én tudtam, hogy hol a céges lakás, ahova megyünk, nálam volt az összes készpénz, illetve az ő telefonja le volt merülve és bár ismerte a kollégát, aki lakótársunk volt, de a számát nem tudta. Azért fontos az alapfelállás minden infója, mert erősen azt sugallja, hogy rám szükség van.

Leszállás után ugye még van ellenőrzés, útlevél vagy személyi, jól megnézik, hogy te te vagy-e. Katival két különböző sorba beálltunk, ő mutatta a személyijét, átjutott. Állítsuk meg az órát és látjuk, hogy Kati ekkor már Őfelsége birodalmában van, visszaút ott nincs, én még kint a senki földjén. Óra tovább.

Általában az útlevelemet mutogatom, pedig a személyi is elég ugye, most valamiért úgy gondoltam, hogy változtatok és szépen a személyimet nyomtam az őszes bácsi orra elé, biztató mosolyt vetve rá, hogy engedjen tovább a kedvesemhez. Ő odatartotta a géphez a kártyát, a gép csipogott, a bácsi ránézett, majd rám, majd megint a monitorra, majd megint rám. Kezdőknek segítek: általában nem pingpongozik ennyit a határőr. Kérdem tőle, hogy valami gond van-e. Ráncolja a homlokát és finoman közli, hogy a gép szerint a rosszfiú listán vagyok…

Nos, én egész életemben rosszfiú szerettem volna lenni, anno volt bőrdzsekim is, de valljuk be, az én arcszerkezetemet nem ilyen célzattal alkották meg, szóval olyan 16 éves koromban feladtam az egészet. Most akár örülhettem is volna, hogy végre révbe értem, de nem akartam, hogy látszódjon rajtam, illetve őszintén egy pillanat alatt beszartam, hogy most mi van. A fickó látta a reakciómon, hogy nem a Sakállal áll szemben, ezért segítően megkérdezte, hogy ez egy gyakori név-e. Mondom a Kovács az Smith, az Imre meg régen John volt, ma már talán egy Arthur, annyira nem menő. Jó, akkor üljek le szépen arra a padra, a palesztin menekült család mellé, amíg ő kivizsgálja az esetet.

Enyhén remegő lábakkal leültem, Kati kintről néz, hogy mi van, mutogatom neki, hogy a férjed egy terrorista, ennyi idő után kell megtudnod, sajnálom. Két gépfegyveres bácsi álldogál mellettünk, angolos lazasággal. Bennem valami elpattan, előveszem az Economistot ami nálam van és lazán elkezdem olvasni. Lapozni nem lapozok, mert akkor kiesne a kezemből, úgy remeg.

Bácsi visszajön kis idő után, mosolyog. Mondom magamban, lehet fejpénzt kap minden elkapott BinLaden után és már fejben a Hawaii nyaralást tervezi. De nem, hanem visszaadja a személyit, hogy megnézték a nagy gépen is, én nem a nemzetközi rosszfiú Kovács Imre vagyok és amúgy is have a nice day. Örülök, de azért megkérdem, hogy legközelebb, amikor jövök, akkor ugyanilyen móka lesz, mert akkor hozom a bőrdzsekit is. Mondja, hogy nem, töröltek a rendszerből.

Otthagyom a fickót és megyek Katihoz, de motoszkál bennem a kérdés, amit nem teszek fel végül: ha törölték ezt a dolgot most, akkor innentől a terrorista Kovács Imre nyugodtan járkálhat Angliába?

A következő posztban folytatjuk a rigai utat, amit Imi egy kávédarálóval tesz meg…