Már az első este rácsodálkoztam, hogy mennyire más a prágai tömegközlekedés, mint a pesti. Ugye megkaptam a 3 jegyet, hogy egyel kijutok a nagyállomásra (Hlavnyinyadrazsi), a másik kettővel meg Katival vissza.

Ekkor derült ki, hogy a csehek már annyival előrébb vannak, hogy náluk nem ám 3 lyukat tud a gép a villin belerakni a jegybe, hanem az aktuális időt. Elképesztő, tuti valami kicsi manó ül mindegyikben egy nagy zsebórával, úgy tolják. Ami a durvább, hogy mivel fél óráig érvényes egy jegy, ezt azt jelenti, hogy az ellenőrök képesek ezt ellenőrizni, úgynevezett számolás segítségével, hogy a saját órájukra pillantva meg a jegyre, megmondják, hogy érvényes-e még. A hab a tortán az, hogy van 30 és 90 perces jegy is, vagyis dupla meló. Nem csodálkozom, hogy nálunk ezt nem vezetik be, a BKV szakszervezet már sztrájkolna is holnaptól. Amit úgy vennénk észre, hogy… izé, nem tudom, mindegy.

Szóval itt van 30 és 90 perces jegy is, ami akárhány átszállásig jó, tényleg csak az idő köti. A 30 perces 24 korona (275 HUF), a 90 perces 32 korona (365 HUF), összehasonlításképpen a pesti az 350 forint, ami egy útra szól, de az legalább bármeddig tarthat időben (általában addig is tart, szó szerint).

A helyzet ott bonyolódik, hogy van havi bérlet is, 550-ért, ami 6300 forint, a BKV ezt 9500-ért hozza le. Ez névre szóló bérlet, aki olyat akar, amit bárki használhat, az már alattomosan 670 CZK, 7700 HUF. Pesten ilyen nincs is, hogy mernél úgy utazni egy hónapon át, hogy nem mondod meg ki vagy? Meg passzolgatod a családon belül a bérletet, rontod az üzletet, mi?

Azt persze nem is mondom, hogy elektronikus jegy van, valamint olyan mobilapp is, amiből egyből megveheted a jegyet, online fizetéssel. Végső csapásként pedig szeretném linkelni a helyi tömegközlekedési társaság meg a BKV angol oldalait:

http://www.dpp.cz/en/fares-in-prague/

http://www.bkk.hu/en/tickets-and-passes/prices/

Persze lehet erre azt mondani, hogy itt biztos lovakat fognak a kocsik elé, sőt, inkább mi húzzuk át az egész szerelvényt a városon át, valamint hogy a tisztaságban is biztos rosszabbak mint a magyar (ezt max amúgy leírni lehet, hangosan ilyet magyar ember nem tud röhögés nélkül kimondani). Hát nem. Az igaz, hogy nem minden villamos combino, de van alacsonypadlós, van modern és van szépen felújított régi darab. Mindegyiken látni a következő megállót, nincs grafiti, suhan (nah jó, néha zötyög, de itt dimbes-dombos minden). Metro ugyanez, modern kocsik, vagy jól felújított régiek, de semmi ami az itthoni szovjet atomvonatokra emlékeztetne. Buszt még nem próbáltam.

Azért persze a fényképes bérletet megszerezni izgalmas kaland, lehetne külön poszt, de nem akarom elhúzni, ezért címszavakban:

• a fényképező automata nem két méteres emberre van tervezve, térdelve próbálom a busa nagy fejem befogatni a képbe
• az információs pont elérhetőségéről szóló plakát csehül van és cím nincs rajta, csak QR kódos google maps link, de az rossz helyre mutat
• több jegyeladó hely van, de csak egy helyen beszélnek angolul, a többi helyen meg jengáznak activity helyett - az idegszálaiddal...

Összességében eddig a tapasztalat azért igen pozitív, de azért titkon, mint minden jó mazochista magyar, már várom, hogy valami hülyeség miatt elkapjon az ellenőr és részese lehessek a helyi “akkor-is-fizetsz-ha-nem-érted-amit-mondok” játéknak :)

Gondoltam úgy illik, ha elmesélem a visszautat is Pestre, hogy a mostani mozis trendnek megfelelően két részre szedjem a zárórészt.

Szombaton tettük meg az odautat, vasárnap hóesésre ébredtünk, nagyon szép volt a táj meg minden, de igazából az esett le nekünk, hogy ha ez hétfőn, a visszautunk napján is így lesz, akkor minket itt orális kényeztetésre ítéltek és nem a jó oldalán vagyunk a…

De azért vasárnap körbejártuk gyorsan Prágát, Pistának megmutattuk a Károly hídat, a várat, a főteret, ettünk egy igen hideg étteremben meleg kaját hideg sörrel (ez a finn szauna - hideg víz - szauna kombó cseh megfelelője), ittunk sok kávét, ettünk sütit a Slagrben (erről a helyről később lesz külön poszt), sétáltunk az Óvárosban, szóval letudtunk mindent egy nap alatt, ami a kötelező túra része.

Megnéztük az időjárás előrejelzést és hétfőre tiszta, havazás mentes időt ígért. Ezt el is tudtam hinni, mert vasárnap délutánra elállt a hóesés, javult az idő. Ennek megfelelően hétfő reggel sűrű havazásra ébredtünk. A cseh meteorológiai intézet munkatársának édesanyja meg heveny csuklásra.

Nem volt mit tenni, Pistával bepakoltuk a fontos dolgokat a kocsiba: pár üres dobozt, egy üveg kofolát, több üveg cseh sört és csokit. Nem voltunk annyira megpakolva mint odafele, maradjunk ennyiben. A hó sűrűn hullik, kiérve Prágából köd mindenhol. Nem aggódtunk, tudtuk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Nos, ekkor gondolta úgy a Tescós fagyálló, hogy bár őt úgy adták el, hogy -40 fokig jó, az az egy nulla nem oszt nem szoroz (aki matekos volt, az tudja, hogy de, oszt) és -4 fok alatt nem fog ő melózni. Innentől az ablaktörlő átment instagram-filterbe, minden mozdulatánál más és más árnyalatot adva az amúgy fehérlő tájnak. Kétszer is megálltunk, hogy megpróbáljuk megfixálni, de nem jártunk sok sikerrel.

Így azért a visszaút is elég izgalmasra sikeredett, cseh autópálya, zéró látási viszony, fagy. De rutinosan ettük az előre elkészített szendvicseket (nem húz le a MOL még egyszer minket), nyomtuk az energiaitalt, száguldottunk haza. Brno után javult az idő, láttuk is merre megyünk. Sokat segített.

Egyedül Mosonmagyaróvárnál álltunk meg újra, de nem enni, hanem egyéb testi szükségletek céljából (és most nem a parkolóban várakozó hölgyekről beszélek, rossz az aki rosszul gondol a jóra rosszkor). Itt jött el az út mélypontja, amikor benzinkút budija zárva volt, ezért a nyilvános parkolóét kellett használni. Voltam én már fesztiválon, hajnalig buliban, JATEban, de ez egy új élmény volt. Az ÁNTSZ helyében a helyet nem bezáratnám, hanem egy ilyen lángszóró-sóval behinteni kezelés alkalmaznék. Az egyik materiában úszott a másik, térdig érve. Jó étvágyat, aki esetleg étkezéshez olvassa a blogot.

Ez amúgy ugyanaz a hétfő volt, mint amikor reggel a taxisok úgy gondolták, hogy ideje luditásat játszani és lezárták a Deákot. Ez nem is zavart volna minket, de miután a win-win tárgyalások nagymestere, Tarlós főpolgármester kikosarazta őket, elhatározták, hogy a NAV elé vonulnak. A NAV központja meg kettő házzal arrébb van tőlünk (alaptaktika: ami a szemük előtt van, azt nem keresik). Hálisten ezek a jóemberek rosszul guglizták le a címet és egy másik NAVhoz mentek, szabad volt az út hazáig.

A Budapest-Prága út során nem tévedtünk el. Visszafele sem. Pestig. De mint kiderült pár gyanús kanyar után, a GPS úgy gondolta, hogy mi nem az ötödik kerületi Széchenyi utcában lakunk hanem a tizenkilencedikiben. Újratervezés, illetve megbeszéltük, hogy erről senkinek nem beszélünk. Izé…

Megérkeztünk, taxisok sehol, elkezdjük pakolni a maradék cuccot a lakásból, amit a szentesi házba szánunk. Aki még nem olvasta az első utazásos bejegyzést, feltétlen tegye meg (különben ezt minek olvassa, időrend kérem, nem Looper ez), ott volt az a rész, hogy tudtuk, de nem sejtettük. Hát, most ugyanez történt meg, a kocsi jobban tele lett, mint amikor Prága fele mentünk, Pista mellett az anyósülésen egy halom doboz utazott tovább. Könnyed 2.5 órás pakolás után elindult, én pedig eldőltem. A földre, mert nem sok minden maradt a lakásban, amire lehetett.

Én még nem nyitottam külföldön számlát sosem (nem, továbbra is tagadom a Kajmán-szigeteki CIA számlám, amit Soros György pénzéből nyitottam), otthon is ritkán. Az volt meg alapélménynek, hogy jó sokat vár az ember, amíg az előtte lévő szerencsétlenre, aki csak egy átutalásért jött be rásóznak egy hitelkártyát, hiszen azzal már visszakapja a vásárlásának akár 2%-t is!!! Mármint annak a vásárlásának, amire alapvetően lehet szüksége sincs, olyan kártyadíj és büntetőkamat mellett, hogy a nógrádi uzsorások a könnyüket törölgetik a meghatódottságtól.

Mindegy, általában ültem, vártam, majd mikor sorra jutottam, eposzi hősként küzdöttem át magam az upsellek tengerén (nem kell hitelkártya, van már biztosításom, nincs kocsim, nem kell kaparós sorsjegy, jah nem, az a posta), hogy oda jussak, hogy számlám legyen. Ehhez persze kell személyi, lakcímkártya, ujjlenyomat, köpetminta, meg hogy szimpik legyünk a bankos jóembernek. Papírok hada nyomtatva, elviszik a kirendeltségvezetőhöz, az is aláírja, nehogy már a beosztott magától képes legyen erre a bonyolult műveletre. Mindezek után majd egyszer jön a kártya, meg fáradjak be a PIN kódért hozzájuk.

Szóval lélekben erre voltam felkészülve, meg ugye arra, hogy itt még külföldi is vagyok, helyi címem nulla, csehül még mindig háromig beszélek, szóval innen szép nyerni.

Van ez a kedvenc expat honlapom, ott jól végigolvastam a cikket: http://www.expats.cz/prague/article/prague-relocation/czech-banking-update-2015/

Kijött, hogy az Equa bank a menő, megnéztem, jó angol honlapjuk van, írtam az ügyfélszolgálatnak, hogy tudok-e a fiókban számlát nyitni, Lukás azonnal írt, hogy naná, sőt, örülnek, hogy hozzájuk megyek, minden. Szerintem nem jött rá, hogy magyar vagyok, vagy azt hitten oda viszem a pénzem mosni (nem hagylak el Kajmán-szigetek, no worries!).

Én ezen felbuzdulva másnap reggel villamosra is pattantam és nyitásra, fél kilencre oda is mentem a fiókba. Itt lehet találgatni mi történt, írok pár szcenáriót:

1, Oxfordi angolsággal fogadtak, egy breakfast tea mellett megtárgyaltuk a kínai gazdaság növekedésének lassulását, valamint ennek a hatását a Brent olaj árára a rövid jegyzések piacán. A platina Mastercardra a nevem Swarovski kristállyal rakták ki.

2, Nem sokat beszéltek angolul, de kedvesek voltak, kevés activityt bevetve átlendültünk a nyelvi réseken és sikerült nyitni egy számlát.

3, Belépve az első úriember vállvonogatással jelezte, hogy nem beszél angolul, majd amikor rákérdeztem, hogy bárki más beszél-e, egy sorry nélkül elfordult.

Szóval enyhén idegesen kijöttem, ott az utcán írtam egy mail Lukásnak, hogy érdemes lenne angol honlap és ügyfélszolgálat mellett talán egy (1) angolul beszélő embert a bankfiókban is tartani, mert különben nem áll össze az egész egy olajozott gépezetté.

Így szépen megnéztem a listát, a második helyezett a Fio bank, könnyebb kimondani, leírni, tuti nyertes. Egy kör mail a fiókkal, hogy ha bemegyek, akkor vigyem-e a helyi Ablak-Zsiráfot hogy megértessem magam, vagy menni fog orálisan is (az első hely mondjuk elég orális élmény volt, ja). Megnyugtatnak, hogy minden rendben lesz.

Délután be is ugrom, az egész hely 3 asztal, 2 fiatalember, pár poszter. Nem baj, amíg nem műtárgyra költenek, több marad a pénzemre vigyázni.  A fiatalembernek jó az angolja és kb. 5 perc alatt végzünk, ingyen számla, ingyen paypass kártya, ingyen 10 készpénzfelvétel és még sorolhatnám. A kártyát akkor küldik, ha 100 korona van a számlán, ennyi. Felnőtt férfi vagyok, nem sírok gyakran (amúgy de), itt azért azt éreztem, hogy könnyes szemmel megölelem a srácot. Azután inkább nem tettem. Kellett a személyim persze, de semmi más, nem érdekelte, hogy nem cseh vagyok, semmi. Az ebankjuk menőbb, mint a K&H-é, teljesen angol (ok, hibaüzenetek csehek, so what).

Szóval ez a végére pozitív élmény lett (Lukás még válaszolt később, hogy mennyire sajnálja és ajánlott egy Equa bankfiókot, ahol tuti beszélnek angolul, de nem érdekelt már), van helyi bankszámla és kártya is.

Ha lesz idő leírom, hogyan lehet a legolcsóbban pénzt külföldre utalni (aki a google felől jött ide a “Kajmán-szigetek, adócsalás, offshore” keresőszavakkal, az lehet csalódni fog kicsit, de minden látogató számít!!!)

Rajkától Pozsony olyan 20 kilométer, szinte észre sem veszi az ember. Megértem Slotát, hogy néha fosott, egy tankhadosztály 20 perc alatt megteszi ezt az utat. Már ha lenne nekünk olyan tankunk, ami tud menni. Ja meg ha nem lennénk mindketten NATO tagország. Oké, nem értem a Slotát.

Szóval suhanunk az autópályán, elérjük Pozsony, át a Dunán és megcsodáljuk a pozsonyi várat, ahogy megyünk át a hídon, majd jó tempóval haladunk a cseh határ fele. A cseh határ igazából átverés, ugyanúgy néz ki, mint a rajkai, csak nincsenek magyar feliratok. Azért biztos ami tuti, le kell lassítani, de már cseh földön vagyunk!

Viszont mivel kicsivel dél után indultunk el, már négy óra elmúlt, kezd sötétedni. Nem félünk a sötétben, de idegen terepen, egy maximálisan pakolt kocsival, amire még egy ágykeret is fel van gumipókozva - hát, az álmoskönyv és a biztosítási tanácsadók szerint nem a legjobb helyzet. Az eredeti terv az volt, hogy még Brno mellett is megállunk, pihenünk, töltünk. Nem így lett, úgy döntöttünk megyünk tovább. Nem kell egy ilyen Fa Nándoros világkerülő megbeszélést elképzelni, kb így zajlott:

• Ne álljunk meg Brnónál, nyomjuk le most már.
• Jó.

A brnoi kanyar mókás, jobbra, balra, fel, le, minden van benne, elég egyet hibázni és az ember egy IKEA parkolójában, vagy Brnóban találja magát, mi pedig egyiket sem akartuk. Volt olyan pillanat, ahol a záróvonalon állva néztük a táblákat a sötétben, hogy vajon melyik a Praha. Ennek annyira örültek a mellettünk jobbról-balról elhúzó kocsik, hogy még dudálva biztattak minket, hogy csak így tovább. Én legalábbis így képzelem el.

De meglett az autópálya tovább, innen már csak 200 km volt hátra egyenes úton. A cseh autópályák minőségéről sokat hallottunk, de mivel főleg rémsztorikat, bevallom, nekem pozitív meglepetés volt. Mármint nem rázta le a vesénket, viszont messze rosszabb volt mint bármelyik magyar pálya. Nem értem, lehet a magyar viszonyoknál többet lopni, vagy rosszabb munkát végezni?

Prága előtt még egyszer megálltunk, már csak 40 perc volt hátra, de elkezdtem nem érezni a lábaim, de már a szagukat sem. Úgyhogy kikanalazott Pista az ülésből, léglábtengó, vissza a kocsiba.

GPS néni Prága határában megint elkezdett csicseregni és ahhoz képest, hogy fejben azzal számoltunk, hogy számolatlan fogjuk a perceket keringéssel tölteni, öt perc alatt a célhoz értünk. Maja aranyos volt, kiállt egy parkolóhelyre szinte a ház elé, foglalta nekünk. Kati olyan egy órányira van, elkezdtük a sötétben a kipakolást, Maja férje egy maratonfutó, maradjunk annyiban, hogy úgy vette a lépcsőket, ahogy én a sajtburgereket a mekiben - hármasával, négyesével.

Feléig jutottunk el a sztorinak, amikor már Kati vonata nagyon közel járt, úgyhogy kaptam 3 vonaljegyet (prágai tömegközlekedésről később lesz poszt) és egy 2 mondatos eligazítást, hogy is jutok el a nagyállomásra. Kb ennyit értettem: “fogod a villamost, elmész IPA Love-ig, majd onnan metróval a Hlavnyinyadrazsig”. Csak hogy fényezzem magam: sikerült. Katival vissza a lakáshoz, ahol már kipakoltak mindent, lepakolás, vacsi Majáéknál (csehszlovák fúziós konyha - legjobb), ismerkedés Martinnal, a kis 5 hónapos babával, majd a bútorok összeszerelése, ami egész sikeres lett, 2 csavar hiányzott csak és egyik sem az ágyból.

Az út maga olyan hat és fél óra volt, amit 3 megállóval tettünk meg - visszafele rövidebb mint megtapasztaltuk, de ekkor már volt mindenféle matricánk.

Elég könnyen aludtunk.

Ott tartottunk, hogy a Volkswagen Touran felpakolva, hőseink pedig magukat begyűrve nekiindulnak a kalandnak. Itt most szó szerint értsük a begyűrést, mivel én két méteres vagyok, Pista pedig “ha a cucc nem lesz kevesebb, akkor csinálok helyet” elv alapján maximálisan előretolta az üléseket. Ezek után még én egy telepakolt nagy hátizsákkal a lábam között ültem  az anyósülésen, a gyógytornászom tuti nagy megelégedésére. Jó volt néha kiszállni, maradjunk ennyiben.

Az út Mosonmagyaróvárig eseménytelenül telt, sikerült kijutnunk Pestről és Budáról is, szombat kora délután lévén tényleg nem volt veszélyes. Aktuálpolitikai és közgazdasági témákról férfiasan csevegve szeltük a kilométereket. Apró adalék ugye, hogy nekem nincs jogsim, ergo én csak szóban és lélekben tudtam erősíteni a sofőrt. Ja, meg kávéval és energiaitallal.

Mosonmagyaróvárnál álltunk meg először, több ok miatt is. Tankoltuk a kocsit, magunkat és az eredeti terv szerint vettünk volna szlovák és cseh autópályamatricát is. Az első kettő könnyen ment, bár itt már erősen osztrák árakkal és kajákkal dolgozik a MOL, a szabadságharcot itt is elbuktuk. Bécsi szelet, wurst, ilyesmik voltak, de legalább meleg kaja. Pista azóta is kiemeli, hogy 100 forint volt egy szelet kenyér, ami azért valóban szép húzás, sajnálom, hogy eladtam már a MOL részvényeim. Ezek mellé természetesen a budi is fizetős, naná.

Egy kis konténer van a benzinkút parkolójában, rajta hogy cseh és szlovák autópályamatrica, több helyen is, különféle betűméretekkel és nyelven. A “szlovák” szó mindenütt akkurátusan áthúzva. Elsőre azt hittem, hogy valami Hatvankilenc Vármegyés jóember szerezte vissza így nekünk földünk, de bent kiderült, hogy egy ideje nem árulnak szlovák matricát, mert ott galád módon bevezették az elektronikus rendszert. Tuti csak azért, hogy velünk kicsesszenek, vesszen Trianon, közös autópályamatricát!!! Mindenesetre a hölgy olyan 4700 forintért adott egy cseh verziót, 10 naposat, kizárólag készpénzért, kizárólag elfelejtve a számlát. Még itthon vagyunk, meleg érzés öntött el.

A cseh autópályamatrica egy alattomos darab, fel kell rá írni a kocsi rendszámát és ki kell lyukasztani a megfelelő évet, hónapot, napot rajta. A rendszámot ráírtuk, de mint utólag kiderült, a perforáció igen erős volt, ezért nem tuti, hogy a teljes jó dátumot ráapplikáltuk, azóta reménykedünk, hogy a csehek nem küldenek egy pozor levelet. Kiragasztottuk és száguldottunk tovább.

Rajkánál léptük át a határt, még mindig nagyon vicces, hogy ott van minden épület a határátkelőnél, hatalmas monstrumok, de már semmire nincsenek használva. Nah, itt jött az első igazi kaland, mivel még a határ előtt elkezdtünk pánikolni, hogy nincs matrica, mi lesz most. Ezért a nagy épületsor előtt lekanyarodtunk jobbra, mint később kiderült a kamionoknak fenntartott részbe. Az elkövetkező pár perc olyan volt, mint amikor a filmben a hobbitok a kocsmában a nagy emberek között rohangálnak. Mindenki dudált ránk, böszme nagy kamionok húztak el mindenfelől, finoman éreztetve, hogy nem idevalók vagyunk. Viszont megláttuk a ticket / vinnyetta feliratot a távolban, de persze az a bal oldalunkon volt, nagy fallal elválasztva. Így észrevétlen beálltunk 2 kamion közé a határ túloldalán és visszasétáltunk a ticket officeba.

A ticket office bevallom meglepett, egy nagyon profi kis szlovák marketinges hely volt, tele promóanyaggal, nagy képernyőkkel amint ment a turizmus reklám, minden. A bent ülő úr jól beszélt magyarul, lehetett kártyával fizetni, elkérte a rendszámot és 10 euróért kaptunk egy tíznapos jegyet. Az ingyen budit már nem is említem, elképesztő. Vesszentrianon meg minden, de azért na.

Így tikkettel felszerelve továbbindultunk Szlovákián át, magabiztosan, ámde fáradtan. A következő részben kiderül, hogy hőseink átjutnak-e a cseh határon, túlélik-e a brnoi halállabirintust és legyőzik-e a közeledő sötétséget. Mivel most írom ezeket a sorokat, az okosabbja találgathat, a többiek olvassanak. Na jó, mindenki olvasson tovább.

Tudtuk az elején, hogy sok cuccunk lesz. Tudtuk, de nem sejtettük. Pedig már jó ideje az életünk “leanesítésén” dolgoztunk. Az Arany János utcai Vöröskeresztnél már felügyelet nélkül engednek a raktárba, hogy csak tegyem le a ruha adományt (remélem van más kétméteres rászoruló is, vagy valaki igen hülyén fog az én cuccaimban mutatni - tudom, én is hülyén mutatok bennük), a rukkolán mindketten sok száz pontosak vagyunk, valamint rengeteg könyvet és más fontos dolgot vittünk Kati apjához Szentesre. Ezen kívül egy 45 négyzetméteres lakásban élünk, ergo nem lehet sok dolgunk, ugye?

Nos, talán annál a pontnál kezdtük érezni, hogy tévedünk, amikor harmadszorra mentünk vissza az IKEA-ba dobozért. És soha nem egyet vettünk,mindig pont annyit, hogy “ez már tuti elég lesz”. Spoiler alert: nem lett. Pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk. A végén egy igen szép halomban állt minden a sarokban, ami már ránézésre is megtöltött volna egy kocsit és akkor ágy, asztal, másik asztal, másik kanapéágy, szék még sehol. A deguról nem is beszélve. Jogos a felvetés, hogy a legtöbb degu nem elefántméretű ( a mienk amúgy jó úton halad afelé), mi a gond a szállításával? Nos, a ketrece nagy és nem szétszedhető. Úgy kaptuk, szóval eddig ez nem vetődött fel, mint probléma, de most az. Úgyhogy ő még Pesten van.

A kupacra tekintve egyből láttuk, hogy minden helyre szükség lesz a kocsiban, ezért Kati vett egy vonatjegyet magának, hogy velünk kb. egyszerre indulva (bőrönddel és hatalmas hátizsákkal) utazzon Prágába.

Eljött az igazság reggele. Apósom (továbbiakban Pista) már péntek este megérkezett, szétszereltük a bútorokat (Ikéja powa!) valamint pár dolgot beraktunk a kocsiba, hadd szörnyülködjünk, hogy milyen gyorsan fogy a hely. Így mi Katival már a földön aludtunk a kanapéágyunk matracán, de nem baj. Reggel időben kelve Pista realizálta, hogy a frissen vett csomagtartó lécek nem elég hosszúak a kocsira (innen csókoltatjuk a kecskeméti Unix szakembereit, kívánjuk mindenük legyen rövidebb, mint gondolják). Illetve még Postára is el kellett menni, hogy pár adminisztratív lépést megtegyünk (erről majd írok külön, a magyar posta nagy rajongója a cseh irodalomnak, különösen Kafkának). Szóval posta, majd egy könnyed kirándulás a 10 kilométerre lévő Unix boltba, ahol kicserélték jóra a cuccot. Vissza a lakáshoz, ahol bepakoltuk a maradék cuccot és felgumipókoztuk az ágykeretet. Olyan 20 darabbal. Még így is féltünk. Pista a hátizsák pakolás problémát maximális optimalizációval oldotta meg, egyértelműen felülírva a fizika jelenlegi törvényeit.

Viszont egy idő után még a kocsi hatdimenziós csomagtartója is megtelt, szóval útnak indultunk. Volt nálunk gps, offline google térkép, kihajtogatható térkép valamint még kinyomtattam az offline google térképet is. Redundancia, értitek. A végén elég volt a lágy női hangja a gpsnek, amit az első kanyartól kezdve ignoráltunk.

Szóval hőseink nekiindulnak a vad Nyugatnak, egy kevés euróval és koronával. Sikerrel veszik vajon az akadályokat? Érdemes behajtani egy kamionparkolóba, ha az ember eltévedt? Valóban olyan a cseh autópálya mint az Orosháza - Nagymágocs út? Kiderül a következő részben, maradjanak velünk!

Szóval Prága. Vagy Praha, ahogy a helyiek mondják. Egész meglepő, hogy kb. így mondják és írják, semmi kalapos a, vagy 8 mássalhangzó egymás mellett. Tuti józanok voltak amikor elnevezték a várost, nem lehet más. Kontextusba helyezve ezt: a négyes szám az “čtyř”, kiejteni meg úgy kell, hogy a nyelved alá teszel egy pingpong labdát és mosolyogva próbálod kimondani, hogy “csicsiri”. True story, én meg csak háromig tudok itt számolni, a négyet már mutatom.

Kati kapott ide Erasmus ösztöndíjat, én meg jöttem vele. Persze még nem 100%, hogy huzamosabb ideig tudok itt maradni, de dolgozom rajta. Anno a nászutunk is itt volt, nagyon megtetszett nekünk a város. Mondjuk azt megtanultuk, hogy a vár nagy és igen alattomos dolog, hogy 2 napig érvényes a belépő, ami kb. 15 helyre jó bent. Magyar embernek ez nem való - ki van fizetve, ezért meg akar nézni mindent. Mi megnéztünk. Emlékszem a második nap a zárás előtt egy órával vonszoltuk át magunkat a vártörténeti kiállításon és fájdalmasan jajdultunk fel minden egyes új makett és királyszobor láttán. Azóta próbáljuk visszafogni magunkat.

Ami megkönnyítette a költözést, hogy Kati régebbről ismert egy kedves szlovák lányt, Maját. Volt az esküvőnkön, meg mi is az övén. A hölgy egy cseh úriemberhez ment feleségül és Prágában laknak, egy szép környéken, voltunk náluk már. Amikor kiderült, hogy lakás kell a városban, ők segítettek nekünk ugyanabban a házban szerezni, ahol ők élnek. Így megspóroltuk a keresgélést, stresszelést, mindent. Mivel náluk már van egy 5 hónapos kisbaba, bébiszitteléssel és kajakészítéssel (nem én, nyugi) próbáljuk visszafizetni ezt a kedvességet.

A következő rész tartalmából: hőseink a fizikát meghazudtolva pakolnak egy kamionnyi cuccot egy kocsiba és indulnak el az új haza felé. Velük versenyzik a hősnő, aki vonattal megy, mert már nem fért be az autóba...