Rajkától Pozsony olyan 20 kilométer, szinte észre sem veszi az ember. Megértem Slotát, hogy néha fosott, egy tankhadosztály 20 perc alatt megteszi ezt az utat. Már ha lenne nekünk olyan tankunk, ami tud menni. Ja meg ha nem lennénk mindketten NATO tagország. Oké, nem értem a Slotát.

Szóval suhanunk az autópályán, elérjük Pozsony, át a Dunán és megcsodáljuk a pozsonyi várat, ahogy megyünk át a hídon, majd jó tempóval haladunk a cseh határ fele. A cseh határ igazából átverés, ugyanúgy néz ki, mint a rajkai, csak nincsenek magyar feliratok. Azért biztos ami tuti, le kell lassítani, de már cseh földön vagyunk!

Viszont mivel kicsivel dél után indultunk el, már négy óra elmúlt, kezd sötétedni. Nem félünk a sötétben, de idegen terepen, egy maximálisan pakolt kocsival, amire még egy ágykeret is fel van gumipókozva - hát, az álmoskönyv és a biztosítási tanácsadók szerint nem a legjobb helyzet. Az eredeti terv az volt, hogy még Brno mellett is megállunk, pihenünk, töltünk. Nem így lett, úgy döntöttünk megyünk tovább. Nem kell egy ilyen Fa Nándoros világkerülő megbeszélést elképzelni, kb így zajlott:

• Ne álljunk meg Brnónál, nyomjuk le most már.
• Jó.

A brnoi kanyar mókás, jobbra, balra, fel, le, minden van benne, elég egyet hibázni és az ember egy IKEA parkolójában, vagy Brnóban találja magát, mi pedig egyiket sem akartuk. Volt olyan pillanat, ahol a záróvonalon állva néztük a táblákat a sötétben, hogy vajon melyik a Praha. Ennek annyira örültek a mellettünk jobbról-balról elhúzó kocsik, hogy még dudálva biztattak minket, hogy csak így tovább. Én legalábbis így képzelem el.

De meglett az autópálya tovább, innen már csak 200 km volt hátra egyenes úton. A cseh autópályák minőségéről sokat hallottunk, de mivel főleg rémsztorikat, bevallom, nekem pozitív meglepetés volt. Mármint nem rázta le a vesénket, viszont messze rosszabb volt mint bármelyik magyar pálya. Nem értem, lehet a magyar viszonyoknál többet lopni, vagy rosszabb munkát végezni?

Prága előtt még egyszer megálltunk, már csak 40 perc volt hátra, de elkezdtem nem érezni a lábaim, de már a szagukat sem. Úgyhogy kikanalazott Pista az ülésből, léglábtengó, vissza a kocsiba.

GPS néni Prága határában megint elkezdett csicseregni és ahhoz képest, hogy fejben azzal számoltunk, hogy számolatlan fogjuk a perceket keringéssel tölteni, öt perc alatt a célhoz értünk. Maja aranyos volt, kiállt egy parkolóhelyre szinte a ház elé, foglalta nekünk. Kati olyan egy órányira van, elkezdtük a sötétben a kipakolást, Maja férje egy maratonfutó, maradjunk annyiban, hogy úgy vette a lépcsőket, ahogy én a sajtburgereket a mekiben - hármasával, négyesével.

Feléig jutottunk el a sztorinak, amikor már Kati vonata nagyon közel járt, úgyhogy kaptam 3 vonaljegyet (prágai tömegközlekedésről később lesz poszt) és egy 2 mondatos eligazítást, hogy is jutok el a nagyállomásra. Kb ennyit értettem: “fogod a villamost, elmész IPA Love-ig, majd onnan metróval a Hlavnyinyadrazsig”. Csak hogy fényezzem magam: sikerült. Katival vissza a lakáshoz, ahol már kipakoltak mindent, lepakolás, vacsi Majáéknál (csehszlovák fúziós konyha - legjobb), ismerkedés Martinnal, a kis 5 hónapos babával, majd a bútorok összeszerelése, ami egész sikeres lett, 2 csavar hiányzott csak és egyik sem az ágyból.

Az út maga olyan hat és fél óra volt, amit 3 megállóval tettünk meg - visszafele rövidebb mint megtapasztaltuk, de ekkor már volt mindenféle matricánk.

Elég könnyen aludtunk.