Az előző rész ott ért véget, hogy Imi megmutatta a szerszámát, de az hiába kemény, ha kicsi, ezért továbbengedték.

Egy kollégával repültem amúgy, kedves cseh fiatalember, hiszen olyan idős, mint én. Hívjuk Dan-nek az egyszerűség kedvéért. Dan tősgyökeres prágai, annyi kávét iszik még dél előtt, mint amennyit én mostanában egy hónap alatt, de gondoskodik a folyadékutánpótlásról is Red Bull formájában. Ezek után nehéz elképzelni ami pedig igaz: egyáltalán nem pörög, nyugis, jó útitárs volt.

Együtt vártuk a csekkint, amikor is kedvesen egy kis buszhoz tereltek minket. Nem vernek át, mert tudtam, hogy busszal nagyon lassan érnénk Rigába, meg ugye nekünk repülőjegyünk van és hacsak valami Harrypotterizmus nem áll a háttérben, ez a busz nem fog felszállni. Nem is tette azt, egy kisebb kanyar után elvitt minket a géphez.

Bár előre sejtettem, hogy a Prága-Riga hipertéren nem egy Airbus A380 fog járni, azért meglepődtem, amikor megláttam a gépünket, egy Bombardier Q400-ast. 76 ember fér bele, ennél a 7-es buszon is többen utaznak a Keleti és a Blaha között. Valamint a jószág légcsavaros, ezért én kedvesen el is neveztem kávédarálónak.

A beszállítás egy nagyon kicsi ajtón keresztül történt, a stewardes szempontjából nemhogy a fejnélküli lovas állt meg a lépcső tetején, hanem a mellkasnélküli, max 150 centi volt az ajtónyílás. Innen már sejtettem, hogy az út alatt pluszmeghajtásként páros lábban fogom hajtani a szopórollert és igazam is lett.

A jegyem az ablak mellé szólt, vagy inkább úgy mondanám az ablakba, mert alig volt hely a virgácsaimnak. A mellettem ülő úriember nem engedett sokat a karfából, úgyhogy a csekély két és fél órát a régi jó öreg vicc, a “hogy teszed be a zsiráfot a hűtőszekrénybe?” hangulatában töltöttem. De egy olyan jó szovjet hűtőt képzeljünk el, amelyik igen hangos.

Legalább magával az úttal nem volt gond, semmi légörvény vagy Balu kapitány kalózai nem jöttek közbe. Jó időben, helyi idő szerint fél hat után leszálltunk. Ha valaki megy arra: ott már az erdélyi időszámítás van, egy órával több, mint itt.

Mivel csomagunk nem volt, öles léptekkel haladtunk az érkezési oldalra, ahol már várt minket egy fiatalember a nevünkkel egy táblán. Bizony, annyira jól megy nekünk, hogy már várt minket a kocsi és suhantunk is át Rigán. Illetve őszintébben elmondva a külvárosán olyan 10 percet maximum és máris a hotelnél voltunk. A cég meg a hoteltől van olyan 5 perc sétára, szóval nem egy városközponti irodáról beszélünk.

A hotel neve Elefant, gondolom azért mert olyat még itt senki nem látott a jeges északon, mindenhol próbálták ezt a szerencsétlen jószágot megmutatni, volt elefántszobor az épület előtt, egy nagyobb az étteremben, a falakon elefántos tapéta volt, szóval dolgoztak a belsőépítészek a hangulaton.

A hotelre egyébként sok szót nem vesztegetnék, tipikus business hotel, 50 eurós éjszakai árakkal, korrekt szobával és reggelivel. Nem ide viszed el a kedvesed egy romantikus hétvégére, de arra teljesen jó, hogy amikor pár napot melózol a városban, valahol megszállj. Pláne ha a cég fizeti. Egy dolog nem tetszett, mégpedig a wifi, ami főleg nem volt. Ez alatt azt értem, hogy a pornh… izé youtube szinte semmit nem töltött be, félkarú óriásnak éreztem magam.

Viszont mivel korán landoltunk, ezért a csomag lepakolása után elhatároztuk, hogy bemegyünk az óvárosba, turistáskodunk, illetve eszünk valami helyit. Néztük, hogy tömegközlekedéssel 20 perc alatt ott tudunk lenni, a recepción meg elmondták, hogy a szálloda melletti benzinkúton lehet jegyet venni a buszra. Itt ugye már a hanyatló Nyugathoz csatlakoztak, azaz euroért adnak mindent.

Az első meglepetés a jegyvásárláskor ért. Fel voltam készülve, hogy valami magyaros rendszer lesz, tömbjegy, ilyesmi. Ehhez képest a benzinkutas hölgy jó angolsággal megkérdezte, hogy hány útra kell hány embernek, én kértem egy embernek 4 útra, mire kaptam egy szimpla kis papírkártyát. Egy hosszú azonosítószám volt rajta, semmi más. Se hologramos izé, se mágnescsík, semmi.

A buszon derült ki a dolog felszálláskor, mivel egy kör alakú leolvasóhoz kellett tartani a cetlit, ami pittyegett és kiírta, hogy “3”. Ergo, valahol abban a kis vékony papírban egy RFID chip is elfért, nagyon menő. És azért volt fontos a hány embernek kérdés, mert egy kártyát egy útra egyszer lehet lehúzni, ergo Dan jól tette, hogy vett sajátot.

A busz igen kényelmes volt, minden megállót előre kiirt egy kis térképen, néztük a várost, átmentünk a Daugava folyó felett is (én sem tudtam, hogy hívják, no worries), majd leszálltunk az óváros szélén. Legalábbis reméltük, mert igazából nem nézett ki igazi óvárosnak. A prágai erősebben felismerhető a sok hűtőmágnes árussal meg eredeti cseh kürtöskalácsossal. Erről amúgy írnom kellene, igen érdekes dolog…

De nem ijedtünk meg, Dannek volt roamingja a telefonon, tudtunk térképet nézni - teljes 2 percig, amíg el nem fogyott a maradék 4% töltöttség a masináról… De addigra már megtaláltuk a régi épületekkel teli utcácskákat, amik elég üresek voltak. Mondjuk hideg is volt, de nagyon, esőre állt az idő, nem azt a tipikus barangolós időt fogtuk ki. Keringtünk, fotóztunk, nézegettük a kevés elénk kerülő étterem kínálatát, de semmi jót nem láttunk. Vagy drága volt, vagy ázsiai, vagy olasz. Prága után elég nagy különbség volt, hogy itt senki nem akar helyi kaját sózni az emberre, kicsit túlárazva sem. Végül találtunk egy helyet, ahol senki nem ült bent (ez mindig a jó étterem ismérve!!!), ahol potom 15 euróért ehettünk egy főétel, leves + sör menüt. Mondjuk itt megint más volt a gulyás, mint otthon vagy Csehországban, én ennyi paradicsomot nem használnék.

Dannek közben még támadt az az ötlete, hogy menjünk ki a tengerpartra, de mivel este 8 volt, hideg, kezdett esni az eső és a célpont olyan másfél óra buszútra volt, nem sikerült összeszednie az érvényességhez elegendő 50%+1 szavazatot, inkább visszamentünk a hotelba inni egy sört.

A következő részben még a városról irok, meg képek is lesznek, már végre tényleg!