Az úgy volt, hogy Gabi barátom és Vali barátnéja itt voltak Prágában. Igazából bármit írhatnék Gabiról, mert bevallotta, hogy nem olvassa a blogot, én pedig nem vagyok hajlandó képregényben kiadni, hogy közelebb kerüljek az ő befogadási szintjéhez. Túl hosszúnak tartja a bejegyzéseket, szóval itt van egy Gabinak szánt executive summary:
“Plzen. Sör. Jó. Vonat.”
Vali egy fehérje kristályosító konferencián vett részt, ne kérdezd, én sem tudom mi az, nekem max a Breaking Bad jutott eszembe, de mint kiderült, itt nem methet főznek, szóval annyira mégsem izgi.
Viszont a konferenciaprogram része volt szabadfoglalkozásként egy plzeni túra, szerdán. Mint kiderült, külsősök is jöhetnek, ha befizetik a csekély hozzájárulást, amit megtettem. Próbáltam beilleszkedni előre, ezért a wikipedian teljes két mondatot elolvastam a fehérjékről, mielőtt rájöttem volna, hogy nem véletlen választottam anno pályát úgy ahogy. Innen szép nyerni.
Annyira jó fej vagyok, hogy elmentem a hotelig ahol a konferencia volt, hogy felszálljak Gabiékkal az onnan induló buszra, ami a nagyállomásra (hlavní nádraží mint tudjuk) vitte őket. Ez kb. annyira jófejség, mint amikor Pesten élve elugrasz Szegedre, hogy elkísérni valakit Esztergomba. De én már csak ilyen jófej ember vagyok, meg féltem, hogy nem találom meg őket az állomáson.
A buszon jó hangulat volt, igazi osztálykirándulás feeling, leszámítva, hogy mindenki professzor és külföldi volt, a csapat fele az általános tudományos élet tendenciáinak megfelelően ázsiai. Nem baj, ők legalább nem takarják el a dolgokat előlem és nem isszák el a piát, szimpatikus népek.
Az állomásra alig 45 perccel az indulás előtt érkeztünk, de érthető volt a sietség, hiszen a vonaton amúgy is csak nekünk volt 3 kocsi fenntartva. Na jó, akkor mégsem volt érthető. Vali kipróbálhatta Prága egyik legdrágább budiját (20 korona, de legalább high-tech), illetve megnéztük a régi állomás gyönyörű belső részét. Ezt amúgy érdemes abszolválni mindenkinek, ha arra jár, a fő várócsarnokból mozgólépcsők vezetnek felfele, alapból nem táblázzák túl.
Beállt a vonat, majd nemsokára mi is, ugyanis ezek a kedves szervezők sört osztogattak a vonaton. Itt derült ki, hogy mi más szintet képviselünk mint a kutatók többsége, amikor hárman három sört kértünk és ezen meglepődtek. Nem fejenként hármat, összesen. Nos, oldalra pillantva láttam, hogy a többség egy dobozt felez meg páronként. Pedig ez benne volt az árban. Nem értettem a szitut, de még most sem.
Pilsen (mert így is lehet írni) 100 kilométerre van Prágától, amit a vonat másfél óra alatt tesz meg. Ebből látni, hogy a helyi vasutasokat is a MÁV képezte tovább, de legalábbis a sínek és menetrendek készítőit biztosan. A táj szép, a sör okés, szóval nem volt igazán gond a hosszabb menetidő sem.
Plzen biztos gyönyörű, de igazából a sörgyár kb 300 méterre van a vasútállomástól, szóval semmi mást nem láttunk. Kedves óvodás csoportként, egymás kezét fogva (na jó, én a sajátom) átsétáltunk egy felüljárón és már ott is voltunk.
Jogos a kérdés: Hol? Hát a Pilsner Urquell gyárában, abban, ahol 1842 óta főzik a pilsnert. Konkrétan (ne lepődj meg) a pilsení típusú sör innen kapta a nevét, ami pedig csak a világ sörfőzésének kétharmadának az alapja. Remélem tudtok követni. Maga a Pilsner Urguell is azt jelenti, hogy a “Pilsner eredeti forrása”. A hely igazi indusztriális szépség, láthatóan sokat tettek azért, hogy megőrizzék az eredeti épületeket, gépeket. Lent lesz majd galéria, mert ha én mesélem el mi milyen színű volt, nem lesz jó nektek.
Egy kisebb étteremben kezdtük a délutánt, amit körülbelül úgy kell elképzelni nagyságra, mint például Zuglót. Nem láttuk be az egészet, de leültettek minket az egyik részében. Mi persze láttuk hogy hol lesz a svédasztal (szándékos), ahhoz legközelebb foglaltunk helyet jó magyar módjára. Kértem volna Sopronit is, de valamiért csak Pilsner Urquell volt, abból viszont végtelen. A kaja okés, mondjuk úgy, hogy nem ez volt az a nap, amikor az epediétám 100% tartani tudtam, inkább olyan 1-2%-ot mondanék.
A kaja után negyvenesével múzeum túrára indultunk egy kedves helyi hölgy vezetésével, akinek a szája maradt meg legjobban. Ott próbáltuk találgatni a többiekkel, hogy állhat valakinek így a szája folyamatosan, de a titok csak a végén derült ki, amikor a hölgy velünk kortyolgatta a frissen csapolt sört és megértettük, hogy ő már így született, hogy a pohár szája és az ő szája tökéletes passzban van. Hihetetlen.
A múzeum a régi sörfőző épületben helyezkedik el, van minden ami csak kell:
- alapító okirat, rajzok arról, hogy nézett ki régen a környék
- az összes alapanyag egymás után, bele lehet túrni, megkóstolni, nézni honnan és hogyan hozták
- a régi sárgaréz üstök, amiben a sör főtt
- halom képernyő, jön az infó mindenhonnan
Nemsokára lementünk a föld alá, ahol a régi alagutakon át sétáltunk hosszan. Anno itt tárolták a sört igen nagy hordókban, heteken, hónapokon át. Több időt töltöttünk a föld alatt, mint felett, volt egy térkép is, ami mutatta, hogy milyen végtelen az egész rendszer lent. Egy idő után igen hideg is lett, nem készültünk mi a jegesmackókkal való találkozásra. De jött a felmentő sereg, egy részen két aranyos bácsi frissen a hordókból csapolta a sört nekünk, ez még az igazi szűretlen, pasztörizálatlan nedű volt, nem is tudom ittam-e valaha ilyet. A hordók méretéről annyit, hogy nálam nagyobbak voltak. Olyan kétszer. És nem egy volt. Senki nem gondolná, hogy a mennyország a föld alatt van, tudom.
Még elmatekoztunk, hogy ha a hölgy minden társasággal megiszik egy korsó sört minden vezetés után, akkor vajon van-e még mája, majd kimentünk a szabadba, vissza az étterem felé. Eltökélt szándékom volt, hogy veszek valamit az ajándékboltban, ha már ilyen szent helyen jártam. A zárt ajtón ott is volt a felírat, hogy 8-ig vannak nyitva. Negyed 8 volt… Nem baj, ettünk és ittunk tovább, majd visszamásztunk a vonatig. Ahova pár jótét lélek még elgurított egy kisebb modern hordót tele sörrel, úgyhogy visszafele is inni kellett…
