Tudtuk az elején, hogy sok cuccunk lesz. Tudtuk, de nem sejtettük. Pedig már jó ideje az életünk “leanesítésén” dolgoztunk. Az Arany János utcai Vöröskeresztnél már felügyelet nélkül engednek a raktárba, hogy csak tegyem le a ruha adományt (remélem van más kétméteres rászoruló is, vagy valaki igen hülyén fog az én cuccaimban mutatni - tudom, én is hülyén mutatok bennük), a rukkolán mindketten sok száz pontosak vagyunk, valamint rengeteg könyvet és más fontos dolgot vittünk Kati apjához Szentesre. Ezen kívül egy 45 négyzetméteres lakásban élünk, ergo nem lehet sok dolgunk, ugye?

Nos, talán annál a pontnál kezdtük érezni, hogy tévedünk, amikor harmadszorra mentünk vissza az IKEA-ba dobozért. És soha nem egyet vettünk,mindig pont annyit, hogy “ez már tuti elég lesz”. Spoiler alert: nem lett. Pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk. A végén egy igen szép halomban állt minden a sarokban, ami már ránézésre is megtöltött volna egy kocsit és akkor ágy, asztal, másik asztal, másik kanapéágy, szék még sehol. A deguról nem is beszélve. Jogos a felvetés, hogy a legtöbb degu nem elefántméretű ( a mienk amúgy jó úton halad afelé), mi a gond a szállításával? Nos, a ketrece nagy és nem szétszedhető. Úgy kaptuk, szóval eddig ez nem vetődött fel, mint probléma, de most az. Úgyhogy ő még Pesten van.

A kupacra tekintve egyből láttuk, hogy minden helyre szükség lesz a kocsiban, ezért Kati vett egy vonatjegyet magának, hogy velünk kb. egyszerre indulva (bőrönddel és hatalmas hátizsákkal) utazzon Prágába.

Eljött az igazság reggele. Apósom (továbbiakban Pista) már péntek este megérkezett, szétszereltük a bútorokat (Ikéja powa!) valamint pár dolgot beraktunk a kocsiba, hadd szörnyülködjünk, hogy milyen gyorsan fogy a hely. Így mi Katival már a földön aludtunk a kanapéágyunk matracán, de nem baj. Reggel időben kelve Pista realizálta, hogy a frissen vett csomagtartó lécek nem elég hosszúak a kocsira (innen csókoltatjuk a kecskeméti Unix szakembereit, kívánjuk mindenük legyen rövidebb, mint gondolják). Illetve még Postára is el kellett menni, hogy pár adminisztratív lépést megtegyünk (erről majd írok külön, a magyar posta nagy rajongója a cseh irodalomnak, különösen Kafkának). Szóval posta, majd egy könnyed kirándulás a 10 kilométerre lévő Unix boltba, ahol kicserélték jóra a cuccot. Vissza a lakáshoz, ahol bepakoltuk a maradék cuccot és felgumipókoztuk az ágykeretet. Olyan 20 darabbal. Még így is féltünk. Pista a hátizsák pakolás problémát maximális optimalizációval oldotta meg, egyértelműen felülírva a fizika jelenlegi törvényeit.

Viszont egy idő után még a kocsi hatdimenziós csomagtartója is megtelt, szóval útnak indultunk. Volt nálunk gps, offline google térkép, kihajtogatható térkép valamint még kinyomtattam az offline google térképet is. Redundancia, értitek. A végén elég volt a lágy női hangja a gpsnek, amit az első kanyartól kezdve ignoráltunk.

Szóval hőseink nekiindulnak a vad Nyugatnak, egy kevés euróval és koronával. Sikerrel veszik vajon az akadályokat? Érdemes behajtani egy kamionparkolóba, ha az ember eltévedt? Valóban olyan a cseh autópálya mint az Orosháza - Nagymágocs út? Kiderül a következő részben, maradjanak velünk!