Ott tartottunk, hogy nem aludtam. Egy idő után igen, kaptam a nővérkéktől altatót, ami kémiai füldugóként funkcionált, annak a segítségével sikerült pihennem.

Nem olyan sokat, mert hatkor (6!!!!) ébresztettek, hogy vérvétel. Azt se tudtam, hogy bennem ilyen korán egyáltalán folyik a vér.

Reggel utána már habzsi-dőzsi volt, kaptam kenyeret, sonkát, salátát, aki esetleg olvasta a Svejket (aki nem, az most tegye meg, megvárom), azt a jelenetet idéztem meg, amikor a szimulánsokat meglátogatja a jótékonykodó hölgy a kajákkal. Ez amúgy jó hír volt, mert ha az embernek étvágya van egy nappal a műtét után, akkor jó irányba tart.

Délelőtt már elsétáltam magamtól a nővérpultig, hogy kérjek még teát meg valamit a vállfájdalmamra. Hasznos infó következik annak, akinek valaha is laporoszkópiás műtétre megy.

Ez a műtét, ami másnéven kulcslyuksebészet, úgy operál, hogy pár kicsi lyukat vágnak rajtad, ott eresztenek be kamerát, szikét, búvárszivattyút, német tankhadoszlopot. De hogy tuti ne tévesszék el a szervet, meg legyen elég hely a mókához, ezért a műtét első lépéseként felfújnak. Bizony, mint egy lufit, széndioxiddal tömik ki a pocid, hogy a szervek kicsit eltávolodjanak, mint mi a nyugati érdekszférától. A műtét végén viszont nem ugrálnak a hasadon, amíg ki nem jön a cucc, hanem úgy vannak vele, hogy majd eltávozik. Egy része valóban ezt teszi, gondolom nem kell leírnom, hogy hogyan, de egy másik része jobban ragaszkodik hozzád és úgy gondolja nincs még vége a tábornak, plusz egy napozik a válladban. Ez mint kiderült teljesen normális, 24 órával a műtét után már nem fájtak a sebek, de vállam őrültül. Nem sokat lehet csinálni, mozogni kell, akkor a széndioxid rájön, hogy mégsem olyan jó buli ez, és lelép. Ezt tettem.

Délelőtt megnézett a doktorbácsi, látta, hogy okés vagyok, elmagyarázta, hogy ne ugráljak, ne egyek sokat, ne igyak sokat, ne emeljek és úgy általában is ne csináljak semmit, pláne a varratszedésig. Tele voltam tapaszokkal, elmondta, hogy ne piszkáljam őket, ne érje víz őket. A fejemben ekkor kialakult a kép a következő másfél hét Imijéről, aki büdösen, piszkosan vegetál egyhelyben. Megoldottam azért, hogy ne ez legyen.

Délben már konkrétan unatkoztam, de a nővérke nem engedett el két óráig. Közben kaptam egy egész korrekt ebédet, néztem Isten nyomábant Morgan Freemannel (szerintem nem olyan jó, mint ahogy reklámozzák), meg chaten zaklattam embereket, nekik se legyen jó.

Kettőkor végre mehetettem, számlafizetés, könnyes búcsú a helytől, gyógyszertárban 10 (tíz!!!4!) injekció vételezése.

Innen már javult szépen minden, tudtam aludni, enni, sétálgattam, a vállfájás elmúlt, szerdán már bebuszoztam a városba vásárolgatni. Elfáradtam benne, de ment. Az injekciókat már a végén olyan laza mozdulattal adtam be a combomba felváltva, hogy a Trainspotting 2-be hívtak volna statisztának.

A varratszedés is jól sikerült, bár volt az a rész, amikor a nővérke csak annyit mondott: „Jaj. Doktor úr, idejönne?” Megint nem az, amit hallani akarsz, de mint kiderült, egy kis fonal bennem maradt, majd kilökődik. Ha meg nem, akkor ott kezdem építeni a kemény hasfalat.

Mi is a történet morális tanulsága? Ha hülye vagy és sokat zabálsz, miközben nem figyelsz magadra, ne csodálkozz, ha harmincas éveidre ilyen kalandjaid lesznek. Szóval mozogj, egyél egészségesen, de azért járj ultrahangra rendszeresen, ha időben észrevesznek dolgokat, több opciód van.