Szeretem az állatokat. Szeretem az állatkerteket. Huh, kimondtam (pluszpont annak, aki érti ezt a poént).

Pesten bérletünk volt Katival a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, neki deák, nekem meg ugye felnőtt, majdnem egy teljes Deákért (19000 HUF egy évre). Adva a teljes belépők árait, ez már a nyolcadik alkalom után behozza a befektetést, szóval aki függő, megéri. A bérletben az a jó, hogy elmúlik az a kényszer, hogy “ki van fizetve, megnézek mindent”. Az ember megteheti, hogy beugrik egy órára, megsimogatja a kengurukat, csodálkozik, hogy a koala hogy nem halt még ki ha ennyire életképtelen, próbálja megetetni a rokonokat (én esetemben a zsiráfokat, nem a majmokat, elnézést) és már kint is van.

A pesti bérletvásárlás amúgy nagy móka, bár utólag azt mondom, hogy ott van minden a honlapon, miért nem olvastam el. Szóval ketten mentünk Katival, hogy mi most veszünk bérletet. Sorbaállás, kedves, igen halk néni. Megértjük, hogy ki kell tölteni egy papírt, ad belőle két példányt. Kitöltjük a szép kézírásunkkal, sorba állunk újra. Néni elsuttogja, hogy akkor hol vannak a képek. Még nincsenek meg az állatokról, mert nem jutottunk be, csókolom. Kiderül, rólunk kell két igazolványkép, mert nem ott csinálnak helyben. Oké, félreállunk újra. Katinak van egy könyvtári belépője, amit szétszed, illetve van rólam egy igen régi romantikus képe, amit kapott, hogy mindig vele legyek. Ez még a facebook előtt volt, csak hogy értsük. A képen annyira hasonlítok magamra, hogy Tom Cruisetól kezdve Woody Allenig bárki lehetnék. Na jó, inkább a második.

Szóval képek megvannak, megint sorbaállás, a nénit már szinte családtagként köszöntjük, gyerekek, hallókészülék jól van? Én még itt is azt hittem, hogy adatainkat egy scanner program fogja beolvasni a kézzel kitöltött papírról, majd rányomtatódik a képünk izibe. Imi, te javíthatatlan geek… A néni elővesz egy-egy blank állatkerti belépőt, szépen akkurátusan belemásolja az adatainkat a gyöngyírásával, majd egy tűzőgép segítségével ráapplikálja a fotónkat. Ennyi volt a hipermodern biztonsági mechanizmus, access ready. Ezek után ezt elég felvillantani a kapunál, meg sem nézik, hogy ki van a képen - illetve a kép egy másik tűzőgép segítségével cserélhető. Ne tegyétek, mert az nem szép, de megjegyeztem azért…

Szóval 45 percre van tőlünk a prágai állatkert, szép az idő, uccu neki, villamos, metró, busz segítségével el is jutunk oda. A busz már gyanús volt, a fele közönség gyerek volt, ergo vagy Alma (csehül: Jablka) koncert van a városban, vagy jó fele megyünk.

Az állatkerthez érkezve fura módon nem maga a létesítmény, hanem a vele szemben elhelyezkedő gyönyörű épület ragadott meg minket. Ez a Trojský zámek volt, itt is egy kép róla:

Persze nem mi voltunk olyan állati jók, hogy ezt egyből levettük, de a google sok dologban tud segíteni. Csak cseh nyelvű wikipedia oldal volt róla, de a lényeget megértettük. Ez egy barokk épület, amelyet 1695-ben építettek (a prágai viszonyok között ez óvodásnak számít), az egész környék a birtok része volt. Gróftól hercegig mindenkié volt az épület, a végén az államé lett. Az egykori területéből alakították ki az állatkertet, a közeli botanikus kertet, szóval nem lehetett kicsi, mert így is maradt rendesen. Jelenleg az épületben a városi galéria és egy kávézó található, viszont csak áprilistól van nyitva. Nem baj, jövünk még vissza.

Szóval ott állunk a zoo bejáratánál, de mivel kezd hosszú lenni a bejegyzés (sokat pofáztam a pesti részről, my bad), ezért csak a következő részben mesélem el, milyen is volt maga a hely. Addig is itt egy kis előzetes, dúdoljatok hozzá valami epic zenét:

• jegesmedve küzdelem!
• egy oroszlán és egy kéz találkozása!!
• közelgő vihar!!!
• lecsapó keselyűk!!!!