Szóval hazajöttünk Húsvétra, ergo ez a poszt most nem is Prágáról szól. Csalásnak nem hívjuk, nem fizetnek nekem azért, hogy ezt írjam, szóval elolvassátok vagy nem, rajtatok múlik. Lécci, lécci, olvassátok el. Lécci.

Szóval közeledett a Húsvét és ahogy Jézus urunk is meg lett feszítve mert kakaómasszás csokinyulat árult a farizeusoknak, mi is hazatértünk kies kis hazánkba.

Nem feltétlen akarok egy részletes leírást adni, mert amúgy sem érdekelne mindenkit, hogy hány rokont látogattunk végig, hány sütit ettünk meg, vagy mennyi pálinka fogyott. Amúgy sok. Nagyon sok.

Inkább pár kis apróságot emelnék ki, hogy megoszthassam az érdekesebb dolgokat.

Mivel az albérletünk Pesten felmondtuk már február közepével, ezért nem volt egyértelmű, hol is fogunk lakni. Tele vagyunk barátokkal persze, akik hatalmas lakásokban élnek, tele üres vendégszobákkal, amelyek frissen húzott ágyneművel csak miránk várnak. Ez így amúgy nem igaz, de nekem amúgy is valahogy fura érzés másnál ideiglenesen lakni. Éltem együtt két másik férfival 7 évet az életemből (rossz az aki rosszra gondol, úgy kell elképzelni ezt a lakóközösséget mint a Két pasi meg egy kicsit - Bocs, Csöpi - csak egyikünk sem volt a csajozógép Charlie Sheen). Valahogy öregkoromra mégis jobban szeretem azt, ha akkor kelek amikor én akarok, annyi ruhában, ahogy én szeretem és nem zavar, hogy valakinek alkalmazkodnia kell hozzám, mint vendéghez.

Így hát az volt a terv, hogy egy kis magánlakást veszünk ki, vagy hotelbe megyünk. A hotelárakat elnézve, gyorsan az airbnb mellett kötöttünk ki. Aki nem ismerné: ez a lakásbérlés Uberje. Annyira is szeretik a hotelek, mint egyszeri taxis az Ubert, csak ugye olyat még nem láttunk, hogy a Four Seasons puccos komornyikja elzárja a Bajcsyt a csomaghordó kiskocsival tiltakozásul. Az airbnb jön fel, mint a talajvíz, kevés az olyan város, ahol nem lenne lehetőség szállást foglalni. Talán majd írok róla egy részletesebbet legközelebb, én nagyon hiszek az ilyen startuppokban, sharing-economy, ilyesmi.

Szóval ahogy kell, beállítottam, hogy szuperolcsó szállását keresek, mert magyar vagyok, lehetőleg Budán, mert Katinak ott volt több dolga. Az egyik első találat egy "kicsi", 3 hálószobás apartman volt a Mechwart liget közelében Annától. Bár magának a lakásnak még egy értékelése sem létezett (ez egy igen fontos szempont), de Anna még 14 másik szállást is menedzselt, amelyeknek viszont csupa pozitív szöveges visszajelzése volt. Egy életem, egy Mastercardom, mivel Anna egy éjszakára annyit kért kettőnkre, amennyit egy hostel sem tudott volna tartani, foglaltam.

Rövidre fogva: 8 napig laktunk Budán egy hatalmas lakásban, annyiért, amennyiért Orosházán sem kaptunk volna szállást. Egyből átvettük a budai mentalitást, reggel kis sarki kávézókban kortyolgatva a lattét szidtuk a pestieket. Jó volt.

A Budán (nem Pesten, fújj) töltött idő után Szentesen töltöttünk pár napot, megspékelve egy orosházi úttal. A szokásos fitness menü fogadott minket mindenhol: sonka, tojás, torma, bableves, körözött, csiramálé. Aki az utolsót nem ismeri, az nem alföldi, de megbocsátom, ha bárhol láttok ilyet, ne érdekeljen, hogy néz ki, vegyetek, egyetek. Egészséges és finom. Vagy finom.

Járok már egy ideje Szentesre (10-11 éve), de már az első családi vacsorán, ahol bableves volt, meglepett az ecet jelenléte az asztalon. Azt gondoltam, hogy talán ottfelejtették valami más étel készítése során, vagy ez már nem is ecet, csak az üvegét hasznosították újra pálinkatartónak, mittomén. De nem. Szent borzadállyal figyeltem, ahogy a tejföl mellé ecetet is tettek a levesbe, majd láthatóan jóízűen bekanalazták. Úriember voltam, valamint ugye éppen udvarlási fázisban jártunk, egy "Ez meg mi az Isten?" felkiáltás nem tett volna jót bimbódzó kapcsolatunknak. De azért én nem kértem ecetet, amin láthatóan csodálkoztak, de örültem, hogy nem látom a "Ezért neveltük fel a lányunkat, hogy egy ilyen ecettelennek adjuk?" nézést.

De ez a tendencia folytatódott a következő 10 évben is, még annak is tanúja voltam, hogy egy egész vacsora leállt, mert a házban nem volt ecet és inkább elment valaki boltba és hozott, minthogy anélkül lett volna fogyasztva.

Most Húsvétkor viszont valahogy megint megcsapott ez, pedig tudtam, max nem sejtettem, hogy ha bableves van, akkor ott már a közelben ólálkodik a 20%-os ecet is.  Én továbbra is tejföllel ettem, de Facebookon rögtönzött közvéleménykutatást tartottam, hogy a szentesiek közül ki hogy eszi. Részletes eredmények alább, infografika, életem elsője!!!

Szóval, ahogy kinéz, Szentesen ez a kb. normális (bár olyan Fideszes kétharmaddal), én meg el lettem nevelve kiskoromban. Azt már nem is merem említeni, hogy mi néha cukorral ettük a szárazbab levest, mert ezt egyszer említettem, de úgy néztek rám, mint Jobbik gyűlésen a klezmer csengőhangos telefonálóra.

Volt még más is, talán majd megírom, max nem, nektek lehet mindegy is. Ugye? Ugye nem?