Sok egyedi dolog van Prágában, sör, vár, sör, működő tömegközlekedés, sör, bábszínházak, ahol a Don Goviannit játszák minden este, sör és természetesen a Black Light Theathre-ök. Magyarra lefordítva a Fekete Fény Színháza kifejezés jönne, de ennek semmi értelme sincs, vagy max. annyi, hogy úgy hangzik, mint egy rossz rockzenekar neve.

Mindenesetre ez egy elég speciális helyi művészeti képződmény, néha úgy érzem, minden sarkon van belőle egy, az óváros turista fertőzött részein biztos. Ehhez képest érdekes felfedezés volt, hogy a legjobb guglizással is csak 6-7 helyszínt találtam, lehet a többiek annyira hagyomány tisztelők, hogy még az internetet sem ismerik. Oda nem is megyünk, így jártak.

Annyit tudtam az egészről, hogy ez inkább egy performance jellegű élmény, ami arra az igen érdekes és különleges optikai dologra épít, hogy sötétben a fekete dolgok főleg nem látszanak. Eddig remélem mindenki tudott követni. De a lényeg az, hogy a színpad elejében színészek vannak, viszont körülöttük a tárgyakat, sőt, néha őket is, a színpad hátsó sötét részében tevékenykedő ninják, azaz teljesen fekete ruhás emberek mozgatják. Jól megcsinálva a dolog úgy néz ki, mintha maguktól mozognának a dolgok, rosszul meg úgy, mint amikor egy halom béna sötét jedi pantominozgat, csak nem akarattal, hanem a kezével…

A megfelelő helyszín kiválasztásához a Tripadvisor segítségét vettem igénybe, de el kell mondanom, hogy nem egyszerű dolog. Száz és száz ember hagyja a véleményét az oldalon, de az emberek főleg hülyék. Erre már régen rájöttem, mielőtt valaki azt hinné, hogy én okosabb vagyok, nos nem. Max. lustább, mert ahhoz képest, hogy hány helyen jártam, életemben talán 2 visszajelzést írtam. Szóval olvasgattam a lehúzó véleményeket, ahol a kedves amerikai turista azért adott egy csillagot csak, mert kényelmetlen a szék. Vagy a másik, aki odament szombat este 10 perccel hamarabb, de már nem volt jegy, ezért osztotta ki a helyet. Ember legyen a talpán, aki ezeket kezeli PR szempontból, de tényleg.

A legjobb választásnak a Black Light Theatre Srnec nézett ki, ami bár túl közel van a Vencel térhez, a turisták legfőbb ördögi vereméhez, mégis jó értékeléseket kapott. Weboldaluk egyszerűsége megkapó, le is foglaltam a jegyeket, és mivel láttam, hogy a paypalos fizetésért még 4% extra zsét felszámolnak, gondoltam, majd hamarabb átveszem személyesen, spórolva kemény koronákat. Illetve akkor talán meg is tudom nézni magamnak az intézményt.

El is sétáltam az esemény előtt 2 nappal arra munka után, egy hangulatos árkádos részen helyezkedett el egy pici ajtó, felette a hely nevével. Bent 2 hölgy együtt kiangolozta velem, hogy mit is akarok, mondjuk volt nálam egy levél a foglalásról, az is sokat segített. Illetve kedvesen közölték, hogy ha kártyával fizetek, akkor 4% kezelési költséget számolnak fel. Digitális gazdaság, az. Mindegy, fizettem, kaptam egy kézzel kitöltött papírkát, hogy szombat este jöhetünk. Mindez az előtér-recepció-jegyiroda-büfé helységben volt, tíz négyzetméteren. Azért reménykedtem.

Eljött az igazság hajnala, illetve estéje, mert 8-kor volt az előadás. Azt tudtam, hogy mivel nem helyjegyünk van, érdemes kicsit hamarabb odamenni, a legjobb tanács az volt online, hogy érdemes nem legelőre ülni, mert akkor még véletlen észreveszed a nindzsákat (igen, most meg így írom, akkor mi van?), de nagyon hátra sem, mert akkor meg semmit nem látsz. Szóval 20 perccel hamarabb ott voltunk és realizáltuk, hogy manapság már mindenki olvas internetet, mert tényleg szinte tele volt a hely. Elég nagy szerencsével találtunk két helyet középen egymás mellett azért. Nekünk szerencse volt, a mögöttem ülő hölgynek ahogy meglátott nem volt őszinte a mosolya. Én ezt nem értem, színházban és moziban mindig ilyen bunkók előtt ülök, valamiért érzem, hogy utálnak, pedig nem is ismernek. Előttem viszont egy nagyon nagy fejű úr ült, őt egyből meggyűlöltem.

A székek valóban kényelmetlenek voltak, az egész hely pedig akkora mint a lakásunk maximum, kis színpaddal elől. Természetesen a kezdéssel egyidőben még befutott egy olasz család, akik nemzetükre jellemző csendességgel foglalták el a maradék szétszórt helyeket, mindenkit felállítva, aki az útjukba került. Őket is azonnal megkedveltem.

Viszont innentől fogva minden szép és jó lett. Az előadás hihetetlen élvezetes volt, nagyon kreatívan használták ki a lehetőségeket, igazából nem akarok spoilerezni, de minden amit láttunk egy idő után valami vicces módon kezdett el mozogni, sokat hozzáadva a sztorihoz. Az egész előadás 90 perc volt, egy szünettel, amikor vettünk egy túlárazott sört, amit később a második felvonás alatt ittunk meg, mert itt azt is lehet. Sok kis önálló jelenetet láttunk, általában egy, maximum három szereplő játszott, a többiek meg nindzsáztak. De olyan jó, hogy tényleg nem lehetett látni őket, talán csak egyszer láttam egy kezet villanni, de ennyi.

A sztorik persze nem bonyolultak, viszont szöveg persze nincs bennük, igen multikulti a dolog, bárhol elő lehet adni. Főleg azért is, mert elég egyszerű dolgokról szólnak: szép lány, kanos fiú (ok, az elején volt fél perc amikor azt hittem valami olcsó pornószinhazba jöttünk), zene, esések, kelések, lúzerség, szerelem. Ha nem lennének benne az “extra effektek”, három másodpercig nem érdekelne, viszont így ad az egésznek egy extra hangulatot a dolog. Teljesen korfüggetlen a dolog ugyancsak, a poénok elég gyorsan ülnek, kisgyerekek is tudják élvezni, hogy egy élő rajzfilmet látnak. Nem állítom, hogy nincs benne pár erotikusabb poén, de amelyik gyerek megérti, azt már nem kell óvni tőle.

A végén kijönnek a színészek, a feketébe öltözöttek is, akkor látod, hogy milyen durván sötét cuccot viselnek, még a szemük előtt is sötét háló van, hogy ne villanjon. Illetve az is kiderül, hogy bár a színpadon felváltva olyan 6 embert láttál, egyszerre azért csak hármat, mert a másik három volt abban a körben feketében, ami igen gyors átöltözési köröket sejtet. A profizmus része az is, hogy egy 10 perces jelenetben folyamatosan megy a hangsáv az “effektekkel”, de mégsem maradnak le a végére sem egy másodperccel sem, minden akkor történik amikor a hang is hozzá, félelmetes precizitás.

Összefoglalva ez egy nagyon jó élmény, teljesen megéri azt az 500 korona körüli pénzt, amit kérnek érte.

Szóval ott tartottunk, hogy a szavazásunk Dannel érvénytelen lett, de ő civilizált ember módjára nem vágta a képembe, hogy politikailag érvényes azért. Furák a csehek, na.

Másnap bementünk az irodába, ami teljes 5 perc gyaloglásra volt a hoteltől, szóval nem kértünk semmilyen tájékoztatást, férfiak vagyunk, megoldjuk. Láttuk hogy van egy nagy épület nem is olyan messze, illetve aki már járt ott, arrafelé mutogatott, Kolumbusz ennél kevesebb infóval indult el, mégis megtalálta Indiát. Tudom, de szerinte azt.

A nagy épület egy lakóház volt, nem iroda. De előtte volt egy kisebb három emeletes jószág, rajta a cég logójával több másik mellett, így tudtuk, hogy jó helyen járunk. Mondták, hogy ez egy speciális épület, lent pláza, fent iroda. Ez nekem még nem lett volna olyan extra, ilyenben dolgoztam Pesten is a Corvinnál, de valóban ez volt életem legfurább plázája, pedig voltam a hétemeletes bangkoki őrületben is, ahol egy emeleten csak plasztikai sebészetek voltak, megvárható nemváltoztató műtétekkel. De tényleg. Arra emlékszem, hogy a pasiból nővé alakítás olcsóbb volt, mint fordítva. Ezen mindenki gondolkozzon el.

Ebben a helyben az volt a fura, hogy igazából egy halom szolgáltató irodából állt, ingatlanos, esküvős, lakástervezős. Egy darab kávézó volt az egész helyen. De mi profik voltunk, szépen felmentünk a harmadikra ahogy mondták és nem találtunk irodát. Illetve valamit igen, de erősen nem a mienknek nézett ki. Nem baj, vissza a földszintre, tovább kicsivel, száz méterrel arrébb másik lift felfele, ott már ki van táblázva a cég, de a másodikon. Fura, de nem baj. Fel, csöngetünk. Igen kedves hölgy topog ki elénk magassarkúban, miniszoknyában és a legkedvesebb pornós orosz akcentussal kérdi, hogy mégis wtf vagyunk mi. Elmagyarázzuk a szitut, ő meg elmondja, hogy ez nem az az iroda amit keresünk, itt nem a kockák vannak (ezt mondjuk ránézve megmondtuk mi is), az biza az első liftnél van a harmadikon. Aha, mondjuk, ne vicceljen már, onnan jöttünk. Jó, hát nemrég költözött oda az IT, de összehívja a tudósklubbot, hátha azok többet tudnak. De a közös vélemény is az, hogy vissza. Jó, lifttel le, plázán át, lifttel fel. Semmi.

Enyhén idegesen vissza a hölgyhöz, annyira jó nő nincs a Földön, hogy ne legyünk mérgesek, hogy mi van már. Ő továbbra sem érti, de elkísér minket vissza. Lifttel le, plázán át, lifttel fel, most persze csigatempóban kopogva a hölgy mögött szigorúan, mert csak úriemberek vagyunk, vagy mi. A csaj az egyik oldalfolyosón talál egy ajtót, mögötte egy sötét részt, kb. 8 további ajtóval. Nézegeti őket, semmi felirat, majd az utolsónál kipróbálja a kártyáját, háh, nyitja, ez az iroda. Védelmében elmondja, hogy egy hete költöztek el tőlük a kockák, ezért nem tudta pontosan hova is.

Bent az első dolgom javasolni, hogy valami felirat talán jó lenne az ajtóra, mire mondják, hogy megrendelték már, de nincs meg. Irónia nélkül próbálom feltenni a kérdést, hogy amúgy nyomtatójuk és celluxuk van-e…

A munkáról magáról nem beszélhetek, de őszintén nem is annyira izgalmas mint pl. James Bondé, maximum annyi a hasonlóság, hogy én is iszok. Rázva, keverve, de töményen. De többet nem mondhatok arról, hogy mit csináltam, mert meg kellene öljelek titeket, az meg sok meló. Illetve senki nem maradna olvasni a blogot.

A nyelvük amúgy érdekesen dallamos, átmenet a svéd és az orosz között, bár a kinézetük is. Ilyen szőkés viking keveredik a szlávos arcélekkel, fiúknak, lányoknak is jól áll. A kinézet.

A meló után megint buszba vágtuk magunkat és bementünk a városközpontba egy hangulatos étterembe. Az idő is megjavult közben, a helynek nagy udvara volt és bár mi bent ültünk, minden ablak nyitva volt kifele. Ez egyik részről jó hír volt, mert így friss levegő jött be és nézhettük a fákat, a másik részről viszont az udvaron tartott koncert is behallatszott, ahol a hölgy inkább lelkes volt, mint tehetséges. Ittuk a helyi sör (nem annyira jó mint a cseh, gondolom meglepődtetek) és rendeltünk 2 ilyen starter tálat, hogy valamit csipegessünk mellé.

Nah, erre ezek a kedves emberek kihoztak két akkora tálat, amekkorát máshol egy esküvőn a 8 fős asztal közepére tesznek ki. Hármunkra. Volt ott minden, sajtok, csirkefalatok, sonkák, zöldségek, rengeteg. Mire végeztünk a két “előétellel”, teljesen jók voltunk, nem kértünk más. Belegondolva, hogy 10 eurót fizettünk tálanként, igen gazdaságosak megoldásra jutottunk. Ittunk még pár sört, illetve én párat, a többiek jópárat… Kb. annyit, hogy vissza a hotelba már érdemes volt taxival menni és volt olyan kolléga aki panaszkodott a kocsiban hátul, hogy szar a biztonsági öv, nem lehet bekapcsolni. Hát, lehetett, csak nem olyan kéz-szem koordinációval, mint neki.

Másnap már repültünk is elfele, jó tanács mindig az ilyen kis repülőtereken, hogy nem kell 2 órával hamarabb ott lenni, pláne ha nincs csomagod. Hát, mi ott voltunk, úgyhogy nyugodtan ki tudtam olvasni a kis heti magazinom, valamint vettem egy felesnyit a helyi pálinkából, amit itt Balsamnak hívnak. Egy kollegina tanácsa az volt, hogy a gyümölcsös verziót kell kipróbálni. Nos, nem. Én elég édesszájú ember vagyok, látszik is a meglévő fogaimon, de ez olyan volt, mintha cukorszirupba egy kis alkoholt kevertek volna, majd a végén beleforgattak volna egy málnát, amit azonnal ki is vettek. A feles adag felét tudtam meginni, pedig repülés előtt szeretem az ilyen nyugtatókat.

A végére rakok pár képet a városról, nem sok, de késő volt, hideg volt és akkor még nem az igen menő OnePlus telefonom volt, bocsi.

https://goo.gl/photos/eFKdPMz6fCfboWQc8

Bár tudom, hogy a blog főleg Prágához, másodsorban pedig hozzám kapcsolódik, de most kicsit kilépnék az eddigi szerepből és kampányolnék. Soros remélem fizet majd érte, mindig jól jön a plusz sékel.

Lesz ugye ez a kedves szavazás nemsokára, ahol jól megmondhatjuk, hogy mit is gondolunk a menekültválságról, az EU-ról, valamint a kötelező kvótáról. Jó is az, hogy néha a nép is elmondhatja mit gondol, kár, hogy az Olimpia vagy Paks II. ezermilliárdjai ügyében nem kérdeztek meg minket, állítólag azért mert nincs elég ismeretük az embereknek ezekben az ügyekben. Ezek szerint viszont itthon mindenki globálpolitikai szakértő lett, ha erről legalább szavazhatunk. Illetve, aki nem expert még, azt pedig segíti a kormány elfogulatlan “Tudta?” kampánya.

Nem az zavar, hogy hülye kérdésről szavazunk, mert az EUnak nem kell figyelembe vennie. Nem az zavar, hogy ha akarná a Fidesz, a Jobbik támogatásával hónapokkal ezelőtt belerakhatta volna a gumicukor szilárdságú Alaptörvénybe az egészet. Nem az zavar, hogy a haverok kapják meg a kampány költésének 95%-át. Őszintén az sem fog zavarni, ha a nemek nyernek, aminek valljuk be elég nagy valószínűsége van. Mit fog az jelenteni? Nem fog nálunk pár ember letelepedni, akiket befogad majd egy másik, jobb ország. Az az 1294 ember akkor is nehezen maradna nálunk, ha barátsággal fogadnánk őket. Ha a saját honfitársaink közül 500.000 él külföldön a jobb élet reményében, akkor miért akarna ez az alig ezer ember itt maradni? Vagy ott, na :)

Ami zavar, az a gyűlölet és széthúzás, amit ez a kampány elterjeszt. Eddig utáltuk egymást, most már utáljuk egymást és az idegeneket is. Egy olyan ország, ami már bőven tízmillió alatt van lélekszámban, semmi természeti kincse nincs és ügyes elhelyezkedéssel pont a különböző érdekszférák határán fekszik, nem engedheti meg magának ezt. Lehet gyávaságnak és megalkuvásnak hívni, de valójában ez a reálpolitika. Őszintén, az is reálpolitika lenne, ha az EU azt mondaná, hogy építsünk kerítést és állítsunk meg mindenkit a határon, nulla embert befogadva Európa erődbe és mi ebbe belemennénk. De most nem ez a politika megy, mi pedig éppen keménykedünk Németországgal, aki finanszírozza az összes fejlesztésünk, illetve autógyárai a GDP-nk jelentős részét teszi kit. Nyitottnak kell lennünk, tanulni minél több félét, kereskednünk a szellemi termékeinket a világgal. Félek, hogy a Tudta-plakátok ezt nem erősítik. Lehet azt mondani, hogy ez csak a mostani szituációra szól és nem általános idegen ellenesség, de ez hazugság. A kampány igenis a bennünk lévő démonra alapozza a sikerét, a félelmeinkből, előítéleteinkből táplálkozik.

Vannak a menekültek között rossz emberek? Vannak. Van köztük terrorista? Tuti van, az Iszlám Állam nem hagyna ki egy ilyen esélyt. Van köztünk rossz ember? Vagy gyilkos? Tényleg elhisszük, hogy az EU, majd utána mi is nem tudunk 1294 embert leellenőrizni, hogy érdemes-e befogadni őket? Mi lenne ha az EU holnap azt mondaná, hogy 1294 szíriai háborús árvát kellene befogadni? Akkor is azt mondanánk, hogy elfoglalják az országot? Milyen kereszténység azt, amit itt, így védelmezünk? Ahol a pápa maga is azt mondja, hogy ennél jobban kellene viselkedni? De a lovagkeresztesek demens vénembernek nevezik ezért? Mondjuk a Fidesznek a kereszténység csak egy fügefalevél, Semjén Zsolt mintájúra vágva…

Mielőtt azt hinnétek, hogy magam is ahhoz az elborult táborhoz tartozom, aki azt mondja, hogy minden menekült egy Teréz anya és mellékesben szívsebész, ez nem igaz. Tényleg más kultúrából jöttek, de nagy többségük az életben nem indult volna el, ha nincs a háború. Van egy halom olyan ember velük, aki tényleg “csak” gazdasági okokból indult el és igaz, hogy kell különbséget tenni. Nehéz lesz a beilleszkedés. De úgy különösen lehetetlen, ha esélyt sem adunk nekik és magunknak. Ha szervezetten tudjuk szűrni az érkezőket, ha tudjuk biztosítani nekik az alapvető feltételeket, akkor meg lehet oldani értelmesen. Európa 500 millió lakossal rendelkezik, nem igaz, hogy nem tudunk segíteni. Jelenleg úgy néz ki hazánk, hogy meg sem akarja próbálni alig több mint ezer emberrel ezt. Nagyon nem hisz bennünk a kormány, az már biztos.

Szerintem nem érdemes elmenni a szavazásra, vagy ha elmegy is valaki, max. érvénytelen szavazást kell tenni. Itt nincs jó válasz, nem érdemes dönteni. Az értelmes kérdés számomra valahogy így hangozna:

“Akarja-e, hogy Magyarország lehetőségei és képességei szerint befogadjon háborús övezetekből érkező menekülteket?”

Mellé pedig egy kampányt, ami egyszerre mutatja meg a háború borzalmait és a beilleszkedés nehézségeit, minden nézőpontból. Hogy ha már felnőtt emberek vagyunk, akkor hadd dönthessünk felnőttek módjára.

A végére a Marsi-ból egy idézet, csak angolul van meg, de remélem átmegy:

“If a hiker gets lost in the mountains, people will coordinate a search. If a train crashes, people will line up to give blood. If an earthquake levels a city, people all over the world will send emergency supplies. This is so fundamentally human that it's found in every culture without exception. Yes, there are assholes who just don't care, but they're massively outnumbered by the people who do.”

Ne legyünk seggfejek.

Az előző rész ott ért véget, hogy Imi megmutatta a szerszámát, de az hiába kemény, ha kicsi, ezért továbbengedték.

Egy kollégával repültem amúgy, kedves cseh fiatalember, hiszen olyan idős, mint én. Hívjuk Dan-nek az egyszerűség kedvéért. Dan tősgyökeres prágai, annyi kávét iszik még dél előtt, mint amennyit én mostanában egy hónap alatt, de gondoskodik a folyadékutánpótlásról is Red Bull formájában. Ezek után nehéz elképzelni ami pedig igaz: egyáltalán nem pörög, nyugis, jó útitárs volt.

Együtt vártuk a csekkint, amikor is kedvesen egy kis buszhoz tereltek minket. Nem vernek át, mert tudtam, hogy busszal nagyon lassan érnénk Rigába, meg ugye nekünk repülőjegyünk van és hacsak valami Harrypotterizmus nem áll a háttérben, ez a busz nem fog felszállni. Nem is tette azt, egy kisebb kanyar után elvitt minket a géphez.

Bár előre sejtettem, hogy a Prága-Riga hipertéren nem egy Airbus A380 fog járni, azért meglepődtem, amikor megláttam a gépünket, egy Bombardier Q400-ast. 76 ember fér bele, ennél a 7-es buszon is többen utaznak a Keleti és a Blaha között. Valamint a jószág légcsavaros, ezért én kedvesen el is neveztem kávédarálónak.

A beszállítás egy nagyon kicsi ajtón keresztül történt, a stewardes szempontjából nemhogy a fejnélküli lovas állt meg a lépcső tetején, hanem a mellkasnélküli, max 150 centi volt az ajtónyílás. Innen már sejtettem, hogy az út alatt pluszmeghajtásként páros lábban fogom hajtani a szopórollert és igazam is lett.

A jegyem az ablak mellé szólt, vagy inkább úgy mondanám az ablakba, mert alig volt hely a virgácsaimnak. A mellettem ülő úriember nem engedett sokat a karfából, úgyhogy a csekély két és fél órát a régi jó öreg vicc, a “hogy teszed be a zsiráfot a hűtőszekrénybe?” hangulatában töltöttem. De egy olyan jó szovjet hűtőt képzeljünk el, amelyik igen hangos.

Legalább magával az úttal nem volt gond, semmi légörvény vagy Balu kapitány kalózai nem jöttek közbe. Jó időben, helyi idő szerint fél hat után leszálltunk. Ha valaki megy arra: ott már az erdélyi időszámítás van, egy órával több, mint itt.

Mivel csomagunk nem volt, öles léptekkel haladtunk az érkezési oldalra, ahol már várt minket egy fiatalember a nevünkkel egy táblán. Bizony, annyira jól megy nekünk, hogy már várt minket a kocsi és suhantunk is át Rigán. Illetve őszintébben elmondva a külvárosán olyan 10 percet maximum és máris a hotelnél voltunk. A cég meg a hoteltől van olyan 5 perc sétára, szóval nem egy városközponti irodáról beszélünk.

A hotel neve Elefant, gondolom azért mert olyat még itt senki nem látott a jeges északon, mindenhol próbálták ezt a szerencsétlen jószágot megmutatni, volt elefántszobor az épület előtt, egy nagyobb az étteremben, a falakon elefántos tapéta volt, szóval dolgoztak a belsőépítészek a hangulaton.

A hotelre egyébként sok szót nem vesztegetnék, tipikus business hotel, 50 eurós éjszakai árakkal, korrekt szobával és reggelivel. Nem ide viszed el a kedvesed egy romantikus hétvégére, de arra teljesen jó, hogy amikor pár napot melózol a városban, valahol megszállj. Pláne ha a cég fizeti. Egy dolog nem tetszett, mégpedig a wifi, ami főleg nem volt. Ez alatt azt értem, hogy a pornh… izé youtube szinte semmit nem töltött be, félkarú óriásnak éreztem magam.

Viszont mivel korán landoltunk, ezért a csomag lepakolása után elhatároztuk, hogy bemegyünk az óvárosba, turistáskodunk, illetve eszünk valami helyit. Néztük, hogy tömegközlekedéssel 20 perc alatt ott tudunk lenni, a recepción meg elmondták, hogy a szálloda melletti benzinkúton lehet jegyet venni a buszra. Itt ugye már a hanyatló Nyugathoz csatlakoztak, azaz euroért adnak mindent.

Az első meglepetés a jegyvásárláskor ért. Fel voltam készülve, hogy valami magyaros rendszer lesz, tömbjegy, ilyesmi. Ehhez képest a benzinkutas hölgy jó angolsággal megkérdezte, hogy hány útra kell hány embernek, én kértem egy embernek 4 útra, mire kaptam egy szimpla kis papírkártyát. Egy hosszú azonosítószám volt rajta, semmi más. Se hologramos izé, se mágnescsík, semmi.

A buszon derült ki a dolog felszálláskor, mivel egy kör alakú leolvasóhoz kellett tartani a cetlit, ami pittyegett és kiírta, hogy “3”. Ergo, valahol abban a kis vékony papírban egy RFID chip is elfért, nagyon menő. És azért volt fontos a hány embernek kérdés, mert egy kártyát egy útra egyszer lehet lehúzni, ergo Dan jól tette, hogy vett sajátot.

A busz igen kényelmes volt, minden megállót előre kiirt egy kis térképen, néztük a várost, átmentünk a Daugava folyó felett is (én sem tudtam, hogy hívják, no worries), majd leszálltunk az óváros szélén. Legalábbis reméltük, mert igazából nem nézett ki igazi óvárosnak. A prágai erősebben felismerhető a sok hűtőmágnes árussal meg eredeti cseh kürtöskalácsossal. Erről amúgy írnom kellene, igen érdekes dolog…

De nem ijedtünk meg, Dannek volt roamingja a telefonon, tudtunk térképet nézni - teljes 2 percig, amíg el nem fogyott a maradék 4% töltöttség a masináról… De addigra már megtaláltuk a régi épületekkel teli utcácskákat, amik elég üresek voltak. Mondjuk hideg is volt, de nagyon, esőre állt az idő, nem azt a tipikus barangolós időt fogtuk ki. Keringtünk, fotóztunk, nézegettük a kevés elénk kerülő étterem kínálatát, de semmi jót nem láttunk. Vagy drága volt, vagy ázsiai, vagy olasz. Prága után elég nagy különbség volt, hogy itt senki nem akar helyi kaját sózni az emberre, kicsit túlárazva sem. Végül találtunk egy helyet, ahol senki nem ült bent (ez mindig a jó étterem ismérve!!!), ahol potom 15 euróért ehettünk egy főétel, leves + sör menüt. Mondjuk itt megint más volt a gulyás, mint otthon vagy Csehországban, én ennyi paradicsomot nem használnék.

Dannek közben még támadt az az ötlete, hogy menjünk ki a tengerpartra, de mivel este 8 volt, hideg, kezdett esni az eső és a célpont olyan másfél óra buszútra volt, nem sikerült összeszednie az érvényességhez elegendő 50%+1 szavazatot, inkább visszamentünk a hotelba inni egy sört.

A következő részben még a városról irok, meg képek is lesznek, már végre tényleg!

Az úgy volt, hogy az aktuális cég (aminek nevét nem osztom meg, de maradjunk annyiban, hogy olyan, mint egy online Provident, ergo dupla annyit adakozok mostanában az Igazgyöngynek, hátha balanszban tudom tartani a karmám) kiküldött Rigába.

Ez nekem azért tetszett, mert mindig is meg akartam nézni a Baltikumot, ha mást nem, akkor legalább egy várost. Szóval Riga rajta volt a listán, így amikor mondták, hogy ki lehet menni egy nap 5 retrospektív meetinget tartani, önként jelentkeztem. Aki nem tudja mi az a retrospektív meeting, annak megpróbálom összefoglalni:

Van a csapat, aki gürizik 2 héten át, hogy valamennyi munkát megcsináljon. Hajtanak a kis bérrabszolgák, két cigi között is architektúráról beszélnek, a Facebook baszkurálása közben is csak a kódon jár az eszük. Vagy nem, de ez most mindegy. Amikor letelik a 2 hét, akkor szépen megmutatják a főnökségnek, hogy mit is követtek el, gyermeki tekintetükben a dicséret vágya csillog. Ezt vagy megkapják, vagy nem, ugyancsak mindegy. De a 2 hét végén összegyűlnek, hogy megbeszéljék mi ment jó, rosszul, mit lehetne máshogy csinálni, mi akadályozta őket, ilyesmi. Ergo, hogy is lehetne rózsaszínebbé varázsolni a munkát, akár úgy, hogy gyorsabb gépet kérnek, akár úgy, hogy erősebb kávét az automatába. Nem vicc, hallottam már mindkettőt ilyen alkalommal. Ez lehetőséget ad nekik, hogy két cigi, kávé, mittomén között kicsit megálljanak, és átgondolják, mit lehetne máshogy csinálni.

Könnyen mondhatjátok, hogy egy ilyen meetingre minek egy Imi és lehet igazatok is van. De ha a csapat még nem járatos a retro tudományában, akkor igen gyorsan át tud csapni az egész egy jófajta magyaros hibáztatós csárdásba, ahol mindenki a másik térdét ütlegeli. Ha nem magyarok, akkor is. Kell egy facilitátor (édes jó nagymamám mit szólna, ha tudná, hogy az unokája mi lett végül), aki kicsit tereli a csapatot, a témákat, próbál értelmes, végrehajtható pontokat kiszedni a dologból, amiket aztán a következő 2 hétben próbálunk követni, betartani.

Nah, Rigába ketten utaztunk el, facilizálni. A jó hír, hogy közvetlen Air Baltic járat van a városok között, nincs átszállás. A rossz oldala a sztorinak később lesz elbeszélve. Prágában olyan jó a tömegközlekedés (kapcsolódó poszt itt, anno kikerült index2-re is, celeb lettem, mint Sixx), hogy az irodából, ami kb. a város közepén van, fél óra alatt ki lehet jutni a reptérre, ami azért nem semmi. Metró és busz kombó kell, de nagyon kényelmes és gyors.

A reptéren már jártam egyszer, Londonból jöttem ide, de akkor este volt, semmit nem láttam. Most alaposabban körülnéztem, méretre talán akkora, mint a pesti, szép modern, itt is van modern váró, tele kajáldákkal, az egyetlen különbség talán, hogy itt mindenhol van sör. De ez normális Csehországban.

A biztonsági ellenőrzésen azonnal megbuktam, a hölgy a pénztárcám szúrta ki, mutogatta nekem, hogy van benne valami, illetve tört angolsággal magyarázta, hogy „card, but no card”. Hoztam is, meg nem is, néztem rá, de nem jutottunk előrébb. Ekkor eszembe jutott, hogy nemrég kaptam egy ninja walletet, azt mindig magammal hordom, az ugye legalábbis adamantiumból készül ugye, mint Rozsomák karmai, szóval lehet, arra gondol a néni. Elő is vettem a szerszámot (haha), megmutattam neki, azt mondta, ez nem nagy, fel lehet vinni a gépre. Örültem, hogy nem a másikat mutattam meg neki.

Mivel látom, hogy nem fog beleférni a megszokott terjedelembe az írás, ezért két részre szedem, itt meg elmesélem a másik „kedvenc” reptéri élményem. Londonban volt, Katival mentünk ki, én a változatosság kedvéért céges kiküldetésre, ő meg kutatni. Az alapfelállás a következő volt:

Én tudtam, hogy hol a céges lakás, ahova megyünk, nálam volt az összes készpénz, illetve az ő telefonja le volt merülve és bár ismerte a kollégát, aki lakótársunk volt, de a számát nem tudta. Azért fontos az alapfelállás minden infója, mert erősen azt sugallja, hogy rám szükség van.

Leszállás után ugye még van ellenőrzés, útlevél vagy személyi, jól megnézik, hogy te te vagy-e. Katival két különböző sorba beálltunk, ő mutatta a személyijét, átjutott. Állítsuk meg az órát és látjuk, hogy Kati ekkor már Őfelsége birodalmában van, visszaút ott nincs, én még kint a senki földjén. Óra tovább.

Általában az útlevelemet mutogatom, pedig a személyi is elég ugye, most valamiért úgy gondoltam, hogy változtatok és szépen a személyimet nyomtam az őszes bácsi orra elé, biztató mosolyt vetve rá, hogy engedjen tovább a kedvesemhez. Ő odatartotta a géphez a kártyát, a gép csipogott, a bácsi ránézett, majd rám, majd megint a monitorra, majd megint rám. Kezdőknek segítek: általában nem pingpongozik ennyit a határőr. Kérdem tőle, hogy valami gond van-e. Ráncolja a homlokát és finoman közli, hogy a gép szerint a rosszfiú listán vagyok…

Nos, én egész életemben rosszfiú szerettem volna lenni, anno volt bőrdzsekim is, de valljuk be, az én arcszerkezetemet nem ilyen célzattal alkották meg, szóval olyan 16 éves koromban feladtam az egészet. Most akár örülhettem is volna, hogy végre révbe értem, de nem akartam, hogy látszódjon rajtam, illetve őszintén egy pillanat alatt beszartam, hogy most mi van. A fickó látta a reakciómon, hogy nem a Sakállal áll szemben, ezért segítően megkérdezte, hogy ez egy gyakori név-e. Mondom a Kovács az Smith, az Imre meg régen John volt, ma már talán egy Arthur, annyira nem menő. Jó, akkor üljek le szépen arra a padra, a palesztin menekült család mellé, amíg ő kivizsgálja az esetet.

Enyhén remegő lábakkal leültem, Kati kintről néz, hogy mi van, mutogatom neki, hogy a férjed egy terrorista, ennyi idő után kell megtudnod, sajnálom. Két gépfegyveres bácsi álldogál mellettünk, angolos lazasággal. Bennem valami elpattan, előveszem az Economistot ami nálam van és lazán elkezdem olvasni. Lapozni nem lapozok, mert akkor kiesne a kezemből, úgy remeg.

Bácsi visszajön kis idő után, mosolyog. Mondom magamban, lehet fejpénzt kap minden elkapott BinLaden után és már fejben a Hawaii nyaralást tervezi. De nem, hanem visszaadja a személyit, hogy megnézték a nagy gépen is, én nem a nemzetközi rosszfiú Kovács Imre vagyok és amúgy is have a nice day. Örülök, de azért megkérdem, hogy legközelebb, amikor jövök, akkor ugyanilyen móka lesz, mert akkor hozom a bőrdzsekit is. Mondja, hogy nem, töröltek a rendszerből.

Otthagyom a fickót és megyek Katihoz, de motoszkál bennem a kérdés, amit nem teszek fel végül: ha törölték ezt a dolgot most, akkor innentől a terrorista Kovács Imre nyugodtan járkálhat Angliába?

A következő posztban folytatjuk a rigai utat, amit Imi egy kávédarálóval tesz meg…

Említettem már, hogy szeretem az állatokat? Gondolom csak úgy tucatszor, de jobb ismételni kicsit az üzenetet. Tudom, hogy van az a vita, hogy tartsunk-e állatkertben egyáltalán jószágokat, mert az egész mesterséges, nem jó nekik, etc. Én valahol abban hiszek, hogy ha így tudjuk biztosítani a túlélésüket, valamint így lehet az embereknek megmutatni, hogy a tehén nem Milka lila, akkor maradjon inkább ez. Persze nem árt, ha jól csinálják a dolgot, láttam például Romániában a nagyváradi „állatkertet” és rémálmaimban jön elő. Egy 4x4 méteres ketrecben feküdt az oroszlán, előtte egy halom narancs volt szórva, amit valami vállalkozó adományozott az állatkertnek…

A pestivel kifejezetten meg vagyok elégedve, a prágai is csúcs, a szegedi vadasparkot is nagyon szépre megcsinálták, mindben úgy néznek ki az állatok, mint akik szeretnek ott lenni, bár kétségtelen, hogy erről nincs kvótaszavazás nekik.

Az egyik nap viszont az méltán kedvelt expats.cz oldalon megláttam, hogy nyílt egy hely Prágához közel, ahol kicsi nagymacskákat lehet nézni, sőt simogatni is. A kicsi nagymacska itt oroszlánt is jelent, igen. Mármint oroszlánkölykök, Szimba, tudod.  Ezzel egy nagyobb megosztó kérdéshez érkeztünk el, miszerint, az még csak okés, hogy szegény jószágokat egy nagyobb kifutóra bezárjuk, de az, hogy plüssjátéknak használjuk őket, az azért már erős. Ezzel teljesen egyet is értek morális szinten és próbáltam magam győzködni, hogy ez elítélendő, valamint rossz üzenete is van, de a végén győzött a bennem élő neveletlen gyerek. Kiütéssel. Kicsit szégyelltem magam közben, ha ez segít bármit is…

A hely neve Kontakni zoopark és igazából egy magánállatkert. Vagy magánvadaspark, nem tudom. Bevallom, már emiatt is voltak rossz érzéseim, ritka az, hogy valaki saját erőből jó dolgot tudjon ebben a témában alkotni. Spoiler alert: pozitívan csalódtam. Maga a hely szinte Prágában van, jó 20 kilométerre a lakástól. Kocsival is vagy fél óra lenne, de én a megbízható tömegközlekedést választottam. Emlékeztek még a bejegyzésre Sapa-ról, azaz Kis Hanoiról? Nah, az is ezen az útvonalon van, de max féltávon.

Szép nyári vasárnap volt, amikor nekiindultam, kicsit kalandosan, mert előző nap járt le a bérletem. Ez azért kalandos, mert vasárnap az egész városban 2 helyen lehet bérletet venni mint kiderült, de ehhez előbb három másikat kellett végigjárnom… Itt meg kell követnem magam és bevallanom, hogy a BKV ebben jobb, még ha a fele automatája nem működik néha, akkor is van esélyed bármilyen bérletet venni a legtöbb helyen. Itt nincs gép, csak néni.

De elkaptam a metrót, majd pedig a buszt a város déli részén, elég egyszerű dolgom volt, a végállomásig, Zvoláig kellett mennem, a sofőr bácsinak csak felmutattam a bérletet, ő nem szólt semmit, szóval úgy értelmeztem, benne vagyok még a közigazgatási határban. Itt a helyi BKV még jobban kimutatta a foga fehérjét, mert a belvárosban van légkondi mindenen, de erre a vidéki járatra az már drága lett volna, szóval maradt a nyitott ablak a „száguldó” eszközön. Lehet sejteni a hatásfokát, de én egy instant fogyókúrának fogtam fel az egészet.

A falu (Zvola) maga nagyon kis aranyos, templomocska, tavacska, boltocska, minden kicsinyítőképzős, nem csoda, hogy kisoroszlánra futja csak. Persze pont a legnagyobb hőségre értem oda és az állatkert a falu szélén volt, szóval még sétáltam egy 15 percet, gyönyörködtem a házakban (tényleg szépek voltak, jól megy itt a népeknek), besurranó tolvajként árnyéktól árnyékig libbentem. Ahogy egy 100 kilós ember libbeni tud, na. Igazából már 97, rezsírcsökkentés volt.

Nos, a hely igen furcsa. Úgy kell elképzelni, hogy van egy családi házad és mellé pl. 1000 négyzetméter kerted, nem sok az. Egy reggel felébredsz, hogy „hmm, unom a paradicsomtermesztést a kertben, mi lenne, ha oroszlánt tartanék inkább?” Sokan ébredünk így persze, de kevesen valósítjuk meg. Hát, itt most valaki megtette. Egy vakolatlan nagy családi ház kertjében vannak az állatok, de egész nagy helyen, legalábbis többön, mint gondoltam volna elsőre. Belépésnél egy tarajos sül fogad, illetve úgy őrzi a házat, mint a portás a cégnél: alszik. Van egy halom tengerimalac és nyúl, valljuk be ezek nem nagy különlegességek, de a gyerekek imádják őket, megfelelően strapabírók és őszintén szólva csereszabatosak (elnézést ezért). Láttam vaddisznókat, aludni persze, illetve ilyen jópofa gyapjas birkákat. Nem mondom, hogy merinói gyapjú volt, de jó volt őket simogatni, bár az, hogy a macskák kifutója mellé rakták őket, elég érdekes elképzelés. A házban és előtte volt pár kisebb krokodil, kígyó, egyéb hüllők, de ezek soha nem izgattak fel. Nem félek tőlük, nem szeretem őket, csak nem érdekelnek.

A fő attrakció természetesen a nagymacskák kifutója, akik azért még nem voltak olyan nagyok. Volt kisoroszlán, hiúz és leopárd, legalábbis annak néztem. Ezek szépen megfértek egymás mellett, olyanok voltak, mint egy halom macskakölyök, néha üldözték egymást, néha csak üldögélve rágták egymás fülét, vagy összeölelkezve aludtak. Ritka cukik voltak, imádtam csak nézni őket. Elég nagy helyet kaptak, lehetett rohangálniuk, ha olyanjuk volt. Viszont olyan 5 percenként kinyitották az ajtót és olyan 6-8 embert beengedtek hozzájuk. Két dolgot értettem meg a cseh szövegből:

1, Minden táskát kint kell hagyni, a macskák kíváncsi jószágok.

2, Aki esetleg be akarja vinni a 3 éves gyerekét, gondolja át még egyszer.

Ez utóbbi amúgy érthető, de miután már kívülről látta a gyerek a macsekokat, akkor nehéz elmondani, hogy nem mehet be játszani a bajszukkal. Hangosabban bömböltek, mint a kisoroszlán, ha felnő.

Én is beálltam, udvariasan pár nagyobb, de nálam persze kisebb gyereken áttaposva bementem az oroszlán barlangjába. Izé, kifutójába. És kicsi volt az oroszlán. De nem ez a fontos most.

Volt egy kis kunyhó, a hiúz és a kisoroszlán ott volt, mind a kettő egy-egy gondozó ölében, csendben. Kint még két gondozó volt, a kerítésen túl még egy. Nem tudom mi a pontos üzleti modelljük, de profi mindenki, miközben belépti díj nincs, csak egy doboz kirakva adományoknak, de az sem a macskák előtt, hogy mindenki lássa, hanem szinte a budi mellett. Szóval szent áhítattal bevonultunk a kunyhóba és mindenki megsimogathatott egy-egy szépséget. Még mindig az állatokról beszélek, nem a gondozókról. A kisoroszlán nagyon puha volt, szinte aludt, fel sem vette, hogy törődnek vele. A hiúz néha kinyitotta a szemét, de nem igazán reagált, meleg volt, ott volt a gondozó ölében, nem nagyon izgatta a világ.

Utána kijöttünk, elnézegettem még őket, ahogy felébredve mókáznak és nekiindultam a még melegebb időben vissza Prágának. Előtte azért adományoztam.

Pár kép a helyről: https://goo.gl/photos/QdMvSspncaELkRbh8 

Úgy volt, hogy hétvégére két programot néztem ki magamnak: az egyik egy olyan állatkert a város közelében, ahol lehet állatokat simogatni (kis oroszlánt is!!!), a másik pedig a Pride. Bizony, itt kicsit később tartják mint Pesten és kicsit más szellemiségben is. Hiába, nem lehet minden országnak Semjén Zsoltja, szegény cseheknek pont nem jutott KDNP, bár ahogy hallottam, másfajta hülyék itt is vannak.

Anno a Facebookról tudtam meg, hogy Prága Európa meleg fővárosa (az egyik nekem szánt reklám hívta fel a figyelmem, lehet a big data istenei hamarabb tudják mi érdekel engem, mint én magam???), de eddig ennek nem szántam nagyobb figyelmet. Kicsit több kézen fogva járkáló férfit láttam mint Pesten, de kevesebbet mint Kölnben például. Amúgy is, aki azt nézi hogy melyik pasi kinek a kezét fogja, az a buzi.  Nah.

Szombat volt, a Jobbikos összeesküvők szerint tuti azért, hogy a zsidók is vonulni tudjanak, bár nem tudom ez munkának számít-e. A Vencel téren volt a gyülekező már déltől, az esemény leírásában az volt, hogy egykor indul neki a menet, át a városon, ki a Letna parkba, oda, ahol anno a Sztálin szobor állt. Szimbolikus.

Elsőbálos voltam, ott álltam a gardrób előtt és arra gondoltam, hogy nincs egy rongyom sem, amit felvegyek. Sztereotípia ide, Lakatos Márk oda, a meleg srácok tényleg jól öltözködnek, a városban az elmúlt napokban láthatóan feljavult a szokásos legénybúcsús igénytelenség divatja. Mindegy, geek is sexy, Nintendós póló fel, remélem nem szedi le rólam senki.

Kicsit dél után érkeztem a térre, már tartott a gyülekező. Képeket már raktam Facebookra, megpróbálom valahogy a főbb pontokat leírni:

Itt nem voltak elkerítve a felvonulók, sőt. Igazából pár rendőrt láttam csak, főleg forgalmat irányítottak, embereket igazítottak útba. Ellentüntetőből olyan negyvenet láttam, egyik fele a szokásos vallási alapú, „Jézus mindenkit szeret, csak téged nem” agendát nyomatta, a bőrcuccos srácok előttük állva mosolyogva szelfiztek, nem volt verekedés, a rendőrök 50 méterről nézték. A másik fele volt az érdekes az „ellentömegnek”, ők egy antifasiszta-kommunista brigád voltak, az ellen tüntettek, hogy már a Pride sem olyan, mint régen és kommercializálódik, a nagy cégek megveszik. Ők csatlakoztak később a tömeghez, „Fuck Microsoft” és hasonló tábláikkal. Képzeljük most el, hogy Pesten ideáig jutnánk, hogy már attól félünk, hogy a Pride rutin...

Bizony amúgy igazuk volt, volt kamionja a Microsoftnak, IBMnek, Airbnb-nek. Elképzelem, ahogy gyűjtenék itthon rá az embereket céges meetingen, „Ki a meleg?” jeligével, kötelező RSVP-vel. Az amerikai nagykövetség is saját kocsival, nyomtatott Obamával nyomult, féltávon mellettük haladva volt az, hogy egy velem egymagasságú, de olyan 50 kiló izomtöbblettel rendelkező úr félretolt finoman. Odanéztem és kiderült, hogy majdnem ráléptem az amerikai nagykövetre.  Ez nem nagydarab fickó, boldogon mosolyogva vonult, kb. négy testőr gyűrűjében. Pedig tuti kaptam volna egy középkeresztet a Kövér Lacitól, hogy odacsaptam az imperalizmusnak. Mondjuk a Soros meg nem küldött volna több csekket...

Ahogy megérkeztem rájöttem, hogy nagyon kirívok a tömegből. Nah, nem a két méteremmel, mert simán láttam ekkora transzvesztitákat, hanem mert nem voltam színes eléggé. Gyorsan szereztem kis szivárványos zászlót,  karkötőt és sminkkészletet, amivel egy mozdulattal lehet szivárványt húzni, szóval be is álcáztam magam, mint Rambo a Holi fesztiválon.

Ezzel sikerült elérnem az úgynevezett „átlagos” kategóriát. De volt minden. Szakállas kövér fickó kurvás Hófehérkés öltözékben, egy halom bear, vagy hogy a fenébe hívják őket (a Rendőrakadémia Kék Osztriga bárjának pasijait képzeljétek el, cucc és arcszőrzetben is), pasik nőnek öltözve, bőrcuccok, annyi rózsaszín, hogy még nekem is feltűnt, pedig.

Viszont arra jöttem rá, hogy elég egyszerű is a tömeg kategorizálása. Voltak a nemmeleg helyes csajok, akik sóhajtozva nézték az egymást nyaló helyes pasikat, a helyes nemmeleg pasik, akik sóhajtozva nézték az egymást nyaló helyes csajokat, meg a melegek. Én persze ezen a kategórián kivűl álltam és szigorúan elitélően néztem a divatleszbi  16 éves csajokat, ahogy a forrónacijukban álldogálva össze-vissza smárolták egymást. Legalábis úgy is lehetett értelmezni az arckifejezésem.

Egykor el is indultunk, előbb valami okból tettünk egy kört a Vencel téren, ami alapból sem kicsi, de úgy, hogy közben a villamosforgalmat rajta hagyták menni, pláne lassan haladtunk. Ez úgy nézett ki, hogy kétpercenként fél percre megálltunk, amíg a villamos áthaladt a rendőrök segítségével. De a zene jó volt, mindenki táncolt, szálltak a konfettik, ment a karnevál. Ott tettük meg a kört, ahol a náci csapatok 1938-ban parádéztak a megszálláskor. Szimbolikus.

Jó idő volt, de az egész menetelés így is két és fél órán át tartott, de végig maradtam. Az emberek jó részének ez egy parádé volt, ünneplés, szórakozás. Voltak kisgyerekesek, nem is kevesen, hetero párok is. A Moldva partján 49 fekete léggömböt engedtek fel az orlandói mészárlásra emlékezve.

A Letna parkban pedig egy igazi fesztivál kezdődött, rengeteg sátor, sok színpad, kaja, pia dögivel. Eddigre már elfáradtam (öregember nem gyorsvonat), tettem egy kört, ettem egy Dirty Dogot (nyugi), megnéztem, ahogy egy meleg papszerűség embereket ad össze, valamint belenéztem egy drag queen magyar(!!!) nyelvű ének-zenés-táncos előadásába, ami igen rossz volt, de lehet csak a sör volt kevés. Mondjuk nem a tátika zavart, hanem az, hogy láthatóan nem tudott magyarul az úr. Hölgy. Nah, értitek.

Ezek után hazamentem. Nyugodtan, arcomon a szivárvány színeivel, rajtam a karkötővel, a hátizsákomba bedugva a zászlóval. Nem vertek meg a metrón vagy a villamoson.

Hogy ne mondjátok hogy nem osztok meg smároló frissházas csajokat, itt egy videó lejjebb.

Az úgy volt, hogy Gabi barátom és Vali barátnéja itt voltak Prágában. Igazából bármit írhatnék Gabiról, mert bevallotta, hogy nem olvassa a blogot, én pedig nem vagyok hajlandó képregényben kiadni, hogy közelebb kerüljek az ő befogadási szintjéhez. Túl hosszúnak tartja a bejegyzéseket, szóval itt van egy Gabinak szánt executive summary:

“Plzen. Sör. Jó. Vonat.”

Vali egy fehérje kristályosító konferencián vett részt, ne kérdezd, én sem tudom mi az, nekem max a Breaking Bad jutott eszembe, de mint kiderült, itt nem methet főznek, szóval annyira mégsem izgi.

Viszont a konferenciaprogram része volt szabadfoglalkozásként egy plzeni túra, szerdán. Mint kiderült, külsősök is jöhetnek, ha befizetik a csekély hozzájárulást, amit megtettem. Próbáltam beilleszkedni előre, ezért a wikipedian teljes két mondatot elolvastam a fehérjékről, mielőtt rájöttem volna, hogy nem véletlen választottam anno pályát úgy ahogy. Innen szép nyerni.

Annyira jó fej vagyok, hogy elmentem a hotelig ahol a konferencia volt, hogy felszálljak Gabiékkal az onnan induló buszra, ami a nagyállomásra (hlavní nádraží mint tudjuk) vitte őket. Ez kb. annyira jófejség, mint amikor Pesten élve elugrasz Szegedre, hogy elkísérni valakit Esztergomba. De én már csak ilyen jófej ember vagyok, meg féltem, hogy nem találom meg őket az állomáson.

A buszon jó hangulat volt, igazi osztálykirándulás feeling, leszámítva, hogy mindenki professzor és külföldi volt, a csapat fele az általános tudományos élet tendenciáinak megfelelően ázsiai. Nem baj, ők legalább nem takarják el a dolgokat előlem és nem isszák el a piát, szimpatikus népek.

Az állomásra alig 45 perccel az indulás előtt érkeztünk, de érthető volt a sietség, hiszen a vonaton amúgy is csak nekünk volt 3 kocsi fenntartva. Na jó, akkor mégsem volt érthető. Vali kipróbálhatta Prága egyik legdrágább budiját (20 korona, de legalább high-tech), illetve megnéztük a régi állomás gyönyörű belső részét. Ezt amúgy érdemes abszolválni mindenkinek, ha arra jár, a fő várócsarnokból mozgólépcsők vezetnek felfele, alapból nem táblázzák túl.

Beállt a vonat, majd nemsokára mi is, ugyanis ezek a kedves szervezők sört osztogattak a vonaton. Itt derült ki, hogy mi más szintet képviselünk mint a kutatók többsége, amikor hárman három sört kértünk és ezen meglepődtek. Nem fejenként hármat, összesen. Nos, oldalra pillantva láttam, hogy a többség egy dobozt felez meg páronként. Pedig ez benne volt az árban. Nem értettem a szitut, de még most sem.

Pilsen (mert így is lehet írni) 100 kilométerre van Prágától, amit a vonat másfél óra alatt tesz meg. Ebből látni, hogy a helyi vasutasokat is a MÁV képezte tovább, de legalábbis a sínek és menetrendek készítőit biztosan. A táj szép, a sör okés, szóval nem volt igazán gond a hosszabb menetidő sem.

Plzen biztos gyönyörű, de igazából a sörgyár kb 300 méterre van a vasútállomástól, szóval semmi mást nem láttunk. Kedves óvodás csoportként, egymás kezét fogva (na jó, én a sajátom) átsétáltunk egy felüljárón és már ott is voltunk.

Jogos a kérdés: Hol? Hát a Pilsner Urquell gyárában, abban, ahol 1842 óta főzik a pilsnert. Konkrétan (ne lepődj meg) a pilsení típusú sör innen kapta a nevét, ami pedig csak a világ sörfőzésének kétharmadának az alapja. Remélem tudtok követni. Maga a Pilsner Urguell is azt jelenti, hogy a “Pilsner eredeti forrása”. A hely igazi indusztriális szépség, láthatóan sokat tettek azért, hogy megőrizzék az eredeti épületeket, gépeket. Lent lesz majd galéria, mert ha én mesélem el mi milyen színű volt, nem lesz jó nektek.

Egy kisebb étteremben kezdtük a délutánt, amit körülbelül úgy kell elképzelni nagyságra, mint például Zuglót. Nem láttuk be az egészet, de leültettek minket az egyik részében. Mi persze láttuk hogy hol lesz a svédasztal (szándékos), ahhoz legközelebb foglaltunk helyet jó magyar módjára. Kértem volna Sopronit is, de valamiért csak Pilsner Urquell volt, abból viszont végtelen. A kaja okés, mondjuk úgy, hogy nem ez volt az a nap, amikor az epediétám 100% tartani tudtam, inkább olyan 1-2%-ot mondanék.

A kaja után negyvenesével múzeum túrára indultunk egy kedves helyi hölgy vezetésével, akinek a szája maradt meg legjobban. Ott próbáltuk találgatni a többiekkel, hogy állhat valakinek így a szája folyamatosan, de a titok csak a végén derült ki, amikor a hölgy velünk kortyolgatta a frissen csapolt sört és megértettük, hogy ő már így született, hogy a pohár szája és az ő szája tökéletes passzban van. Hihetetlen.

A múzeum a régi sörfőző épületben helyezkedik el, van minden ami csak kell:

• alapító okirat, rajzok arról, hogy nézett ki régen a környék
• az összes alapanyag egymás után, bele lehet túrni, megkóstolni, nézni honnan és hogyan hozták
• a régi sárgaréz üstök, amiben a sör főtt
• halom képernyő, jön az infó mindenhonnan

Nemsokára lementünk a föld alá, ahol a régi alagutakon át sétáltunk hosszan. Anno itt tárolták a sört igen nagy hordókban, heteken, hónapokon át. Több időt töltöttünk a föld alatt, mint felett, volt egy térkép is, ami mutatta, hogy milyen végtelen az egész rendszer lent. Egy idő után igen hideg is lett, nem készültünk mi a jegesmackókkal való találkozásra. De jött a felmentő sereg, egy részen két aranyos bácsi frissen a hordókból csapolta a sört nekünk, ez még az igazi szűretlen, pasztörizálatlan nedű volt, nem is tudom ittam-e valaha ilyet. A hordók méretéről annyit, hogy nálam nagyobbak voltak. Olyan kétszer. És nem egy volt. Senki nem gondolná, hogy a mennyország a föld alatt van, tudom.

Még elmatekoztunk, hogy ha a hölgy minden társasággal megiszik egy korsó sört minden vezetés után, akkor vajon van-e még mája, majd kimentünk a szabadba, vissza az étterem felé. Eltökélt szándékom volt, hogy veszek valamit az ajándékboltban, ha már ilyen szent helyen jártam. A zárt ajtón ott is volt a felírat, hogy 8-ig vannak nyitva. Negyed 8 volt… Nem baj, ettünk és ittunk tovább, majd visszamásztunk a vonatig. Ahova pár jótét lélek még elgurított egy kisebb modern hordót tele sörrel, úgyhogy visszafele is inni kellett…

https://goo.gl/photos/kqs2KkebeUFhLuHeA

Beszéltem a piacokról, hogy mennyire szeretem őket, szóval ez nem lehet újdonság. Max annak aki először olvassa a blogot, de az meg rohadt gyorsan kezdje olvasni az elejéről, mert nem fogja érteni, hogy ki a gyilkos, ki rejtette el a bombát, vagy hogy miért kell visszamenni a szigetre (pluszpont annak, akinek ez az utolsó megvolt).

Szóval már bejártam a “normális” piacok nagy részét (egyébként egyről még nem írtam, amit a múlt héten fedeztem fel, “csak” a legnagyobb a városban, érthető, hogy nem vettem eddig észre, szemüveget az orosz bírónak), de hallottam, hogy van nekik egy ázsiai piacuk is. Konkrétabban szólva inkább vietnámi, Kis Hanoinak hívják, vagy Sapanak. Pár szó a vietnámi / ázsiai dolgokról itt Prágában lejjebb.

Először is nagyon fura, hogy mennyire egy kalap alá veszik az ázsiai dolgokat - maguk az ázsiaiak. Teljesen normális, hogy az van kiírva, hogy kínai étterem, miközben az étlapon sushi (Japán), szecsuáni csirke (Kína) és kimcshi (Dél-Korea) is van egymás mellett. Miközben láthatóan vietnámi a tulaj, ezért az utolsó lapra odacsempészi a Bun Chat is. Gondolom úgy vannak vele, hogy az európai jóember nem fogja elkezdeni megkülönböztetni ezeket az országokat ott a messziben, pár százmillió ember ide vagy oda, a lényeg, hogy fűszeres, olcsó és nem mozog a kaja. Már. Ez kb. olyan, mintha Pekingben nyitnék egy éttermet, “Budapest” néven és lenne ott sztrapacska, pljeskavica meg borscs is, mert miért ne, a gulyást meg pult alól árulnám, heves “Da, da” dumák kíséretében.

A másik a vietnámi közösség igen nagy száma a városban. A statisztika szerint 60000 vietnámi él itt és valóban lehet velük mindenütt találkozni. Az összes éjjel-nappalit ők üzemeltetik, ami nekem nagyon londoni élmény volt (bemész a kis üzletbe sörért és jobban beszéled a helyi nyelvet mint a boltos). A helyi barátaink elmondása szerint még a szocialista-lusta időkben a csehek mindenféle hardvert (nem PC, traktor) küldtek Vietnámba, akik maximum rizst tudtak volna visszaküldeni, de az nem az igazi a sörrel, szóval kérdezték a csehek, mi mást tudnának még adni cserébe. Pár millió munkást, jött a válasz, de végül megállapodtak pár tízezerben. Jöttek, dolgoztak, maradtak. Családot alapítottak, közösséget alkottak. A rendszerváltás után (itt bársonyos forradalomnak hívják, mennyivel menőbb kifejezés már, Ceausescu a két kezét összetette volna érte, ha nincs hátrakötve) még több vietnámi érkezett és kialakult a saját birodalmuk is, a Sapa. Ami amúgy a Sa Pa nevű vietnámi országrészről neveztek el.

Maga a piac nem a városközpontban helyezkedik el és ez olyan angolos understatement, mint hogy a magyar válogatott egész szépen szerepel az EB-n. Otthonról 50 perc az út és már olyan buszt is használni kell, amire nem jó a bérlet, mert amúgy Prágában is zónák vannak, de ez eddig nem volt fontos, annyira nem mentünk ki távolra. Az egyetlen jó hír, hogy amikor felmutattam a telefonomon a hely nevét a buszsofőrnek, nem kellett plusz jegyet vennem, szóval még zónán belül voltam. Akárhol is van az.

A könnyen megjegyezhető és kiejthető Sídliště Písnice megállónál kell leszállni a buszról és ott is vagy. Ha nem sikerül megjegyezni a hely nevét, ott szállj le ahol az összes ázsiai utas. A buszmegállóhoz közeli bejárat egy kolesszerű épület alatt van, szépségében talán a kerepesi kórházhoz tudnám hasonlítani, a szocialista realizmus tipikus példája. Viszont miután átmentél az előtéren és kijutsz az épület hátsó ajtaján, eléd tárul Sapa. Nehéz körbeírni a dolgot, de teljesen hozta a tíz évvel ezelőtti bangkoki élményeim (tudom, az Thaiföld, de mindjárt kifejtem).

Szinte minden vietnámiul van kiírva, néha angolul, néha csehül. Az első 100 méteren befele menet láttam esküvői központot, óvodát és kaszinót. Annyi menyasszonyi ruha hirdetést, mint máshol sem. Valami érdekes helyi megasztáros tehetségkutató plakátját, de meg nem mondtam volna hogy mit keresnek. Fodrászatokat, pénzváltókat, utazási irodákat (ahogy értettem, főleg Vietnám felé).

Egy idő után a kis üzletek sora pár hatalmas hangárban végződik, itt a szabadkai piacon szerzett tapasztalatokkal mozogtam - mosolygás, nézelődés, ámuldozás. Annyi ruha, műanyag bizbasz, cípő, vegyszer, játék és kaja van, hogy emberi ésszel felfoghatatlan. Ami nekem az érthetetlen, hogy legtöbbször ugyanazt a fajta farmert árulják ezerszer, ezer különböző árus. Nagy számok törvénye gondolom, mindenkinek jut üzlet. Természetesen nem bírtam ki és vettem egy napelemes riszálós kisbaglyot, aki azóta is az ablakunkban köszönti a Napot. Illetve az egyik élelmiszerüzletben szereztem mindenféle alapanyagot, sushiecettől kezdve a rákos chipsig. Érdekes, hogy sok helyen lehetett kártyával is fizetni, de ezt az opciót inkább kihagytam.

Rengeteg büfé és étterem van a piac területén, az igazi koszos csehótól kezdve a menő fényes étteremig. Azt mondják, hogy itt lehet kapni Prága legjobb phoját, de bevallom én egy kis bádogkajáldában ettem egy Bun Nem-et, de nagyon finom volt, olcsón és utána sem, hmm, okozott “problémát”. De egyértelmű, hogy itt lehet igazán kipróbálni a konyhát, mindenhol a helyiek ültek és hangosan beszélgetve szürcsölték a levest. Apropó szürcsölés: ez nem parasztság, a levest frissen jó enni és így hűtik le. Több ideje csinálják, mint ahogy a mi István urunk Európához csatolt volna minket, szóval higgyük el, hogy ez a best practice.

Egy pillanatig nem éreztem veszélyben magam, mindenki kedves, nem tolakodnak hogy eladják a cuccot, tudják, hogy ha venni akarsz, majd szólsz. Alkudni szinte kötelező, de abban én igen rossz vagyok, mindegy. Persze lehet mondani, hogy nagydarab pasi vagyok, de azért valljuk be, hogy egy 10 éves karatés gyerek is kétszer földbe verne, mire egyáltalán meg tudnék fordulni. Volt olyan, hogy egy kanyar után 8-10 pasiba botlottam, akik ezerrel kockáztak, szálltak a levegőben a százkoronások, hangzavar, minden. Rám se hederítettek.

Ami még nagyon tetszett, az a kis kerekes kocsis “bácsik”. Tisztára mint a filmeken, nagy pálmakalap és tolja a kétkerekes kocsit, rajta mindenféle gyümölcsök, kannák. Mint kiderült, kávét, teát és gyümölcslét lehet venni tőlük, én a teára voksoltam, sok jéggel kaptam egy hatalmas frissítő adagot 20 koronáért, ami igen baráti ár.

Alapvetően olcsók és alkudni kell, talán csak ott nem, ahol nagyon ki vannak írva az árai és kártyával is tudsz fizetni, találtam egy egész szupermarketet is csodajó dolgokkal, szóval megéri a túra.

Pár kép így a végére, nem lett sok, mert ez az ő otthonuk én meg nem akartam hülye turistának látszani (ami nehéz az én magasságommal, arcszerkezetemmel és irodafehér bőrömmel):

https://goo.gl/photos/46TSc3sM44hLG5Ry7

Ott tartottunk, hogy nem aludtam. Egy idő után igen, kaptam a nővérkéktől altatót, ami kémiai füldugóként funkcionált, annak a segítségével sikerült pihennem.

Nem olyan sokat, mert hatkor (6!!!!) ébresztettek, hogy vérvétel. Azt se tudtam, hogy bennem ilyen korán egyáltalán folyik a vér.

Reggel utána már habzsi-dőzsi volt, kaptam kenyeret, sonkát, salátát, aki esetleg olvasta a Svejket (aki nem, az most tegye meg, megvárom), azt a jelenetet idéztem meg, amikor a szimulánsokat meglátogatja a jótékonykodó hölgy a kajákkal. Ez amúgy jó hír volt, mert ha az embernek étvágya van egy nappal a műtét után, akkor jó irányba tart.

Délelőtt már elsétáltam magamtól a nővérpultig, hogy kérjek még teát meg valamit a vállfájdalmamra. Hasznos infó következik annak, akinek valaha is laporoszkópiás műtétre megy.

Ez a műtét, ami másnéven kulcslyuksebészet, úgy operál, hogy pár kicsi lyukat vágnak rajtad, ott eresztenek be kamerát, szikét, búvárszivattyút, német tankhadoszlopot. De hogy tuti ne tévesszék el a szervet, meg legyen elég hely a mókához, ezért a műtét első lépéseként felfújnak. Bizony, mint egy lufit, széndioxiddal tömik ki a pocid, hogy a szervek kicsit eltávolodjanak, mint mi a nyugati érdekszférától. A műtét végén viszont nem ugrálnak a hasadon, amíg ki nem jön a cucc, hanem úgy vannak vele, hogy majd eltávozik. Egy része valóban ezt teszi, gondolom nem kell leírnom, hogy hogyan, de egy másik része jobban ragaszkodik hozzád és úgy gondolja nincs még vége a tábornak, plusz egy napozik a válladban. Ez mint kiderült teljesen normális, 24 órával a műtét után már nem fájtak a sebek, de vállam őrültül. Nem sokat lehet csinálni, mozogni kell, akkor a széndioxid rájön, hogy mégsem olyan jó buli ez, és lelép. Ezt tettem.

Délelőtt megnézett a doktorbácsi, látta, hogy okés vagyok, elmagyarázta, hogy ne ugráljak, ne egyek sokat, ne igyak sokat, ne emeljek és úgy általában is ne csináljak semmit, pláne a varratszedésig. Tele voltam tapaszokkal, elmondta, hogy ne piszkáljam őket, ne érje víz őket. A fejemben ekkor kialakult a kép a következő másfél hét Imijéről, aki büdösen, piszkosan vegetál egyhelyben. Megoldottam azért, hogy ne ez legyen.

Délben már konkrétan unatkoztam, de a nővérke nem engedett el két óráig. Közben kaptam egy egész korrekt ebédet, néztem Isten nyomábant Morgan Freemannel (szerintem nem olyan jó, mint ahogy reklámozzák), meg chaten zaklattam embereket, nekik se legyen jó.

Kettőkor végre mehetettem, számlafizetés, könnyes búcsú a helytől, gyógyszertárban 10 (tíz!!!4!) injekció vételezése.

Innen már javult szépen minden, tudtam aludni, enni, sétálgattam, a vállfájás elmúlt, szerdán már bebuszoztam a városba vásárolgatni. Elfáradtam benne, de ment. Az injekciókat már a végén olyan laza mozdulattal adtam be a combomba felváltva, hogy a Trainspotting 2-be hívtak volna statisztának.

A varratszedés is jól sikerült, bár volt az a rész, amikor a nővérke csak annyit mondott: „Jaj. Doktor úr, idejönne?” Megint nem az, amit hallani akarsz, de mint kiderült, egy kis fonal bennem maradt, majd kilökődik. Ha meg nem, akkor ott kezdem építeni a kemény hasfalat.

Mi is a történet morális tanulsága? Ha hülye vagy és sokat zabálsz, miközben nem figyelsz magadra, ne csodálkozz, ha harmincas éveidre ilyen kalandjaid lesznek. Szóval mozogj, egyél egészségesen, de azért járj ultrahangra rendszeresen, ha időben észrevesznek dolgokat, több opciód van.