Nos, aki izgult, azt nem akarom több olvasásra kényszeríteni, ezért elárulom: túléltem.

Reggel (na jó, 7 óra az már hajnal) megérkeztünk a kórházba és felvettek az osztályra, ahol kedves nővérkék gondoskodtak rólam. Nem olyanok és nem úgy, meg Kati is ott volt. Örömhírük az volt, hogy én leszek a napi első áldozat, nem kell sokat várnom, szóval ejtsem meg életem utolsó vécékörét (én ekkora olyan állapotban voltam, hogy teljesen így gondoltam) és kezdjek el beöltözni. Ami főleg vetkőzésből állt.

Kaptam pár bogyót, az egyik az nyugtató volt, állítólag mindig ez a szokás, hogy a kedvenc páciens ne idegeskedjen feleslegesen, én kiegyeztem volna egy pálinkával is, de itt ez a helyi. Vagy házi. Mondjuk már sem enni sem inni nem lehetett hétfőn, nemhogy pálinkát, vizet sem. De a lényeg az volt, hogy ellazultam, Katival csevegtem, illetve megismerkedtem a szobatársammal, aki a változatosság kedvéért ugyancsak informatikus volt, csak kicsit idősebb.

Meglátogatott az aneszteziológus hölgy is, másik, mint akivel eredetileg találkoztam, de ekkor én már olyan nyugodt voltam, hogy Csubakka is jöhetett volna ordítva, hogy ma ő altat.

Szóval ilyen báli hangulatban telt az idő, amikor jött a műtőssrác, hogy átpakoljon a kis kocsijára. A kicsit itt nem kell szó szerint érteni, normál méretű volt, csak ugye én nem. Szóval megkért, hogy húzzam fel a lábam a kanyarokban. Meg a liftben. Meg az ajtónál. Én bedrogozva élveztem a rideot, és eljutottunk a műtőig.

Itt már azért elég álmos voltam, de az megvan, hogy nem kis erőről téve tanúbizonyságot átpakolnak a műtőasztalra, majd pedig jött egy olyan beszélgetés, amit nem szívesen hall az ember pont az altatása előtt egy operációnál:

• Te, ez az asztal így kicsi lesz.
• Aha, figy, ott vannak a hosszabbítók, tegyünk egyet a fejrészre, meg a karjához.

„Itt megtörtént az akció, fejem és karom alá új legoelem került”

• Ez így okés, de akkor most majd én hova álljak?
• Kitaláljuk, te csak altasd most el.

„Filmszakadás”

A következő emlékem az, hogy megint a szobában fekszem, Kati ott van és én élek. Sokkal jobban éreztem magam, mint gondoltam, bár még tuti kómás voltam, mert az adataim sorolgattam fennhangon, bizonyítva, hogy milyen jó tudatállapotban vagyok. Csak hogy értsük: erre senki nem kért meg.

A sebész nemsokára megjelent, elmondta, hogy sikeres volt a műtét (ezt sejtettem, de csak jobb tőle hallani) és hogy most csak pihenjek. Ezt nem kellett kétszer mondani, megvizsgáltam a pocakom és 5 bekötözött részt találtam rajta, kilyuggattak mint egy ementáli sajtot. A zsírosabb fajtát. A nővérke később kedves módon behozta egy üvegcsében az epehólyagom maradványait is, de egy pillantást vetve rá közöltem, hogy nem az én gyerekem és nem akarom látni többet.

Estére már annyira jobban lettem, hogy fájjon is a dolog, pedig kaptam anyagot rendesen. Ez ébren tartott, illetve később a szobatársam horkolása is segített. Megértem, mert neki is sérvműtétje volt, úgy nem lehet oldalt feküdve aludni, csak háton. Igazi férfinál pedig az ritkán csöndes. Amúgy nekem mindig ilyen „szerencsém” van, céges csapatépítéseken is mindig én aludtam a hangszóróval (szigorúan kétágyas szobákban!), ugye Zsolti meg Kutya?

Továbbra sem ehetettem semmit, de legalább ihattam vizet. Még a tea is tiltott volt. Egy idő után meguntam a fájdalmat és Walking Deadet néztem, ha már aludni nem tudtam...

A következő részben lezárjuk ezt a kedves kerek történetet, hősünk saját lábán hagyja el az akció színhelyét.